2001-10-20-150-4795

22FF projekt: 2000–2001

Ahogy a 2013-as fotótermésemen is látszik, tavaly rákattantam a fekete fehérre – vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy sokszor kattintottam jóérzéssel a Lightroomban a Black & White-ra; és ebbe annyira belejöttem, hogy meg sem álltam 1992-ig. 22FF projekt 22 év fekete-fehér fotóiról szól, de ezeket az eddigiektől (2012|12|12 projekt, 2013|11|9 projekt) eltérően nem feltétlenül határozott időpontokban teszem közzé, és benne a korábban már publikált, eleve fekete-fehér képeimet is idézem.

Új lakás (az első saját), új autó (szintén az első), új nő (aki azóta már feleség is – és szintén az első) – ezek jutnak eszembe az új évezred elejéről. Az alábbiakban pedig egy új fotó (az utolsó), ami eredetileg színes volt, de a 22FF projekt keretében megvilágosodtam arról, hogy fekete-fehérben jobb.

Google Play Music helyett Spotify

Októberben írtam róla, hogy Deezerről Google Play Musicra (továbbiakban GPM) váltottam. Aztán december 12-én Magyarországra is megérkezett a Spotify, óránként három perc reklámmal az ingyenes verzióban is korlátlan zenehallgatást kínálva. Ezek után januárban úgy éreztem, nem használom ki a GPM adta lehetőségeket, amilyen kevés zenét hallgatok, arra jó lesz a Spotify ingyenes (reklámokkal megszakított) verziója is – lemondtam a GPM előfizetésemet.

A Spotify külsőre nem igazán tetszett (se a webes, se az unalmas-itunes-szerű asztali kliens felülete), és egy kicsit a reklámok is zavartak, de elvoltam vele három hónapig. Aztán áprilisban örömmel üdvözöltem az új, sötét dizájnt – ezzel nemcsak a legnagyobb online zeneszolgáltatók legszebbike lett a Spotify, de megjelent az egyszerű mentés lehetősége is (korábban csak lejátszási listákat lehetett létrehozni).

Korábban úgy éreztem, hogy a három nagy közül mindegyik másban a legjobb: a GPM a letisztult dizájnjában, felhasználóbarát kezelésében, a Deezer a sokoldalúságában és a zenék mennyiségében – a Spotify pedig ár-érték arányában (a legtöbbet adja ingyen), de ezen kívül másban engem nem győzött meg. Áprilistól viszont a főbb szempontok összességét tekintve (kinézet, kezelhetőség, sokoldalúság, zenék mennyisége) számomra (az apróbb hiányosságaival együtt) egyértelműen a Spotify a nyerő. Elő is fizettem rá – pontosabban egyelőre a 30 napos próbaidőszakot élvezem, májustól jön (pontosabban megy) majd a 4,99 euró/hó.

google_play_music_helyett_spotify

A Luca nélkül itthon töltött húsvét hétfőnkön levettem a polcról a cédégyűjteményünket, előhalásztam a szekrényből kilencvenes években íródott kazetta katalógusomat, majd az így talált zenék mindegyikére rákerestem Spotify-on, és 80 százalékban sikerrel járva, 99 108* előadó 215 246* albumát mentettem el.

*Hozzájöttek még forrásként a Shazam tagek, és a Deezeren elmentett albumok.

Futás évértékelő

Egy éve kezdtem el futni. Az alábbiakban három fejezetre bontva megpróbálom összegezni az elmúlt 12 hónapot – a mennyiség (statisztika), az anyag (felszerelés) és a minőség (élmény) tükrében.

Statisztika

Pontosan tudom, hogy nem a mennyiség a lényeg, de szeretem a számokat (matektagozatos általánosba jártam) – és most itt az alkalom grafikon nézegetésre:

futas_evertekelo

Egy év alatt összesen kb. 720 km-t futottam (átlag havi 60-at – vagy ha úgy tetszik, napi 2-t, óránként 82 métert, percenként 137 centimétert, másodpercenként 23 millimétert) – ebből bő 500 km-t Kalenji Eliofeet, bő 200-at Merrell Trail Glove, és az utolsó néhányat Saucony Virrata 2 cipőben. Az Endomondonak hála még sok egyéb hasznos adatnak is birtokában vagyok:

  • Egy év alatt 174-szer eredtem futásnak.
  • Összesen 2 napot és 19 órát töltöttem futással.
  • Az átlagsebességem 10,51 km/h (5:43/km) – az utóbbi időben sok hegymenet rontja az átlagot.
  • 54919 kcal-t égettem el, ami 101 hamburgernek felel meg (na ez az ami a legkevésbé sem érdekel).
  • Rekordok: Cooper: 2,58 km; 1 óra: 10,03 km; 1 km: 4:00; 3 km: 14:13; 5 km: 25:14; 10 km: 59:41.

Felszerelés

Ahogy arról az elején beszámoltam, mindent a Decathlonban szereztem be, később ugyanott vettem még egy hosszú ujjú pólót, egy melegebb nadrágot, egy sapkát és egy pár kesztyűt. Feleségem november végén (karácsonyra) megajándékozott egy pár Merrell Trail Glove, pár napja (névnapomra) pedig egy pár Saucony Virrata 2 futócipővel (mindkét alkalommal súgtam neki, nekem pedig mindkétszer Rabi Miki adott ihletet – 1, 2).

Eddigi tapasztalataim alapján, ruhaneműből tökéletesen megfelel a Decathlonos átlag (nem feltétlenül a legolcsóbb, de semmi extra), cipőt viszont már csakis az ott kaphatóaknál jobbat választanék (természetesen 0 mm sarokemelkedéssel). A Merrellről legutóbb írtam – ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy nem csak kívül, de belül is nagyon jól (túl jól) tapad a vékony talpa, ami lefelé futva, lábujjhegyre érkezve kimondottan kellemetlen (ez mogyorónyi lila folt formájában nyomot is hagyott a nagylábujjaimon). A talpvékonyság másik következménye, hogy a legapróbb köveket is érezni lehet benne, ami szintén nem mindig kellemes. Írom mindezt úgy, hogy szombat óta a 18 mm vastag talpú Sauconyban futok – ami nagyságrenddel komfortosabb, puhább élményt ad. A Merrell tehát sík, földúton a legjobb (ilyenkor mennyei) – de ilyen sajnos nem sok van a környékünkön. A Sauconyról bővebben majd később – egyelőre csak annyit, hogy nagyon jó választásnak tűnik.

Külön bekezdést érdemel a telefontartó karpánt. Teljesen érthetetlen számomra, hogy kis hazánkban miért nem kapható akkora, amibe belefér egy Samsung Galaxy Note (miközben szinte már általános az 5 colos telefon kijelzőméret) – hozzáteszem: mostanában nem kerestem. A másik érthetetlen dolog, hogy miért egy vizet magába szívó, szivacsos anyagból készítik ezeknek a tokoknak a hátoldalát – ami az izzadt testtel érintkezik? Az ezeket tervezőknek itt és most megsúgom: a telefon szárazságkedvelő. Mindezek következtében elég hamar leszoktam a rendeltetésszerű használatról (karpántként), és miután az alulméretezett tokból kilógó telefonomat decemberben megreptettem, továbbfejlesztettem a kézben tartását: már nem úgy fogom, mint egy boxert, hanem magam felé fordítom a kijelzőjét, és a hüvelykujjammal rákulcsolok a tetejére. Így tuti nem repül el, és izzadtságból is csak minimálisat kap. Amúgy zenét már régóta nem hallgatok futás közben (valahogy nem hiányzik, pedig az elején el se tudtam képzelni nélküle), csak az útvonal rögzítéséhez viszem magammal a telefont.

Élmény

A végére hagytam a lényeget: mit adott a futás? Rengeteg élményt!

futas_evertekelo

  • A mozgás élményét: Mozogni jó – ezt Luca is tudja (ahogy minden gyerek), ő tanított meg erre (újra).
  • Az erő élményét: Átértékelődött a messzeség fogalma. Régebben messzinek tűnő helyekre percek alatt elfutok – amit korábban elképzelni se tudtam. Összezsugorodott a világ: régebben azt hittem, hogy 5 km messze van, és képtelen lennék megállás nélkül ennyit futni. Ma már tudom, hogy a többszörösére is képes vagyok.
  • A fejlődés élményét: Régebben pár perc futástól már lihegtem, ma egy óra után se nagyon.
  • A szabadság élményét: Csak én vagyok, senki és semmi más. És arra futok, amerre akarok, addig ameddig akarok.
  • A felfedezés élményét: Kijelölök a térképen egy területet, melynek minden utcáját, útját felfedezem. Sok érdekes, különleges hangulatú helyre jutottam így el. Mostanában a Doberdói út feletti erdős rész, és a Mátyáshegy vonzanak. Szeretnék többet futni erdőben, mert az a legnagyobb élmény!

2014. április 3. – Mátyáshegy

Ma, harmadik próbálkozásra sikerült végig futnom ezt a kört. Vasárnap, elsőre nagyon túlhajtottam magam, még a lépcsősor vége előtt gyaloglásra kellett váltanom, és a végére kimondottan rosszul éreztem magam. Ezek után hétfőn már nem hittem el, hogy sikerül, így nem is jött össze (bár jobban beosztottam az energiám, és kevesebbet gyalogoltam, mint előző nap). Mára elhittem, hogy végig tudom futni, és lassan, de biztosan sikerült is. A Pálvölgyi barlang mellől jól esett felnézni a bal oldalamon magasodó Mátyáshegyre, azzal a gondolattal, hogy pár perce ott futottam fel. Az idő is jó volt, és jól is esett. Tanulság (bármily közhelyes és köztudott[nak vélt] is): sietni kár, hinni viszont érdemes a magad elé tűzött cél sikerében.

2014. április 5. – Pécs, Égervölgy, kék+ és piros•

Égervölgyben gondoltam meg magam: miért is menjek vissza az aszfaltra (ahogy eredetileg terveztem), mikor itt van előttem az erdő?! A Mecseknek valahogy más az illata, varázslatosan egyedi, benne a gyerekkori emlékekkel, beleszippantva beszippantott a csodás erdő, nem akartam abbahagyni, így lett egy majdnem 10 km-es kör az eredetileg fele ennyire tervezettből. Az erdő előtt és után pedig a kis utcák mentén végig orgonabokrok virágoztak – ez a pécsi futásom is nagyon jól sikerült!

Vekerdy Tamás: Jól szeretni

vekerdy_tamas_jol_szeretniVekerdy Tamás gondolatait jó olvasni, mert az általa leírtak (többnyire) megerősítenek abban, hogy jó úton járok (járunk). Szinte mindenben egyetértek a szerzővel, és persze nem csak megerősítést, de új információkat is ad a könyve. Ha nem ellenkezne az elveimmel a kötelezővé tétel, akkor azt mondanám, hogy minden gyakorló szülőnek kötelező – de inkább csak azt írom, hogy nagyon ajánlott olvasmány!

A mai iskola azonban konfliktusmentes gyerekeket kér, azaz könnyen bedarálhatókat. Mintha azokat szeretné jobban, akiknek „nincs tartásuk”, nem mondanak ellent, nem nyilvánítanak különvéleményt, nem állnak ki a mások vagy a maguk valódi vagy vélt igazáért, nem „szemtelenek”. Holott a hatékony, jó iskolázás csak ezeknek a tulajdonságoknak a megnyilvánulásával volna elképzelhető. Igen, a konfliktusban kovácsolódik a jellem. Diszkusszióban fejlődik a karakter, mondja Széchenyi, tehát a vitában, az összeütközésekben. És hozzáteszi, hogy ez az, amit tizennyolc éves korig a környezetnek meg kellene adnia az ifjú számára – a sok tudnivaló megtanulása majd ezután jöhetne!

Aki jól szeret, az megismer és elfogad – saját világát kitágítja a másik felé. Befogadja őt. És egyben benne – és általa – létezik tovább.

InDesign „Cannot open” hibaüzenet – a megoldás

Péntek este az InDesign CC úgy döntött, hogy elszáll (vagy a Windows 8.1 akarta így). Sebaj, történt már ilyen, ráadásul az InDesign oly csodás, hogy ott folytatja, ahol abbahagyta. Legalábbis szinte mindig. Pénteken azonban nem. Ez még mindig nem lett volna nagy baj, mert már régóta rögzült a bal kezemben a Ctrl+S sűrű nyomkodása; ezen a balszerencsés estén viszont az InDesign többé már nem volt hajlandó megnyitni a fájlt, melyen előzőleg mindössze 11 órán át dolgoztam.

Cannot open _fájlnév_

Ennyi volt mindössze a hibaüzenet – alatta egy OK gombbal. Nem részletezem a hiábavaló próbálkozásaimat (miközben egy „Csodálafos InDesign” című blogbejegyzést fogalmazgattam magamban), inkább rátérek a megoldásra, ami bölcs főnököm fejéből pattant ki, miután elmeséltem neki, hogy a fájl tartalma meg kell hogy legyen, mivel egy új dokumentumba be tudtam illeszteni a hibás fájl mind a 60 odalát.

Megoldás #1

  1. Írd át a hibás fájl kiterjesztését indd-ről indt-re (InDesign template).
  2. Nyisd meg a fájlt.
  3. Mentsd el.

Később visszakaptam a meggyógyított fájlt egy Mac-es ismerősöm által is, tehát úgy tűnik, ez is működik:

Megoldás #2

  1. Nyisd meg a hibás fájlt Mac-en.
  2. Mentsd el.

Természetesen nem tudom garantálni a fentiek sikerét, hiszen – szerencsére – eddig egyetlenegyszer jártam így (bár rémlik valami évekkel ezelőttről is, de már nem emlékszem a részletekre); ezért örömmel veszem a visszajelzésedet.

Követés

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.

Csatlakozz a 528 követőhöz