Segíteni jó

Pár éve egy meleg nyári napon hazafelé jöttem, mikor megláttam a meredek úton fölfelé igyekvő fiatal párt. Egyikük tolókocsiban ült, a másik tolta – mindketten értelmi fogyatékosok (bár ez csak egy lényegtelen adalék a történethez). Örömmel vették a segítségemet, egy irányba mentünk, eltoltam hát a srácot egészen hazáig. A további úticéljukat illetően teljesen tanácstalanok voltak, úgy tűnt, hogy csak a kalandvágy vitte őket. Felajánlottam nekik, hogy autóval visszaviszem őket lakhelyükre. Ez volt ám az igazi kaland – a tolókocsit beraktuk a csomagtartóba, nagy nehezen beültettük a mozgássérült fiút is, aztán gyerünk…

Mindezt múlt hétvégén Anyukám idézte emlékezetembe. Az apropó pedig az volt, hogy ezúttal egy fiatal srácnak segítettem az autójához cipelni a frissen vásárolt plazmatévéjét – miután Feleségem észrevette, hogy egyedül nem fog menni neki. A srác nem akart hinni a szemének és a fülének, amikor segítségül ajánlkoztam. Még a búcsúzáskor is úgy nézett rám, mint egy földönkívülire – döbbenettel keveredő hála volt a tekintetében.

Akárcsak a néninek, aki pár napja hatalmas szatyrokkal próbálta beküzdeni magát az óriási vaskapun – éppen mikor odaértem. Magától értetődő volt a segítségem. A néni folyamatosan hálálkodott. Pedig csak azt tettem, amit kellett, fel sem merült bennem más lehetőség.

És hogy ne csak magamat fényezzem (ami természetesen egyáltalán nem volt célom), befejezésül egy közelmúlt béli buszos történet. Még jeges volt a járda, ezért egy nénike inkább a buszsávban gyalogolt. Jött a busz, már vártam, hogy felharsan a dudaszó. Ehelyett a busz lassított, nyílt az ajtó, a néni pedig felszállt (nem volt ott buszmegálló). Ilyen is van. Élmény volt nézni – akárcsak az előzőeket átélni. Mert segíteni jó!