Ami az előző bejegyzésből kimaradt: a telefontartó karpánt

A futás egyik legfontosabb kelléke az alcímben említett tárgy, mivel benne van a telefonom, a telefonomban pedig a zene, és a zene nagyban hozzájárul az élményhez (ahogy azt már írtam is). Ráadásul nélküle nem lennének adataim a futással kapcsolatos fejlődésemről – tehát telefon kell, és a telefont bele kell rakni valamibe; de nem találtam akkora karpántot, amibe belefér a csöppségem. Sebaj, kilóg a teteje két centit, ezen hamar túltettem magam; viszont sokkal inkább zavar, hogy a karpánt egyáltalán nem funkcionál karpántként, mivel a testemmel érintkező felülete egy nedvességet áteresztő, szivacsos anyagból van. A telefonom izzadtságban történő pácolására tökéletes eszköz lenne; de én inkább a bal tenyeremben fogom a pántot – és ez így bevált (esőben pedig belerakom a telefont egy légmentesen zárható Ikeás zacskóba, és ebbe csomagolva dugom a karpántba). Mindenesetre ha van tudomásod olyan vízhatlanul záródó karpántról, amibe egy Samsung Galaxy Note is belefér, kérlek szólj!

Ami az előző bejegyzés óta történt: megtáltosodtam, avagy az inspiráció hatalma

A fenti videóban egy (jó értelemben vett) őrült szerepel: Ryan Sandes, dél afrikai ultrafutó, aki 6 óra és 57 perc alatt futotta le a 84 kilométeres Fish River Canyon Hiking Trail-t. Lenyűgöző és csodálatos, mire képes az ember a tudata által! Mert biztos vagyok benne, hogy igaz a mondás, mely szerint

minden fejben dől el.

Az előző bejegyzésem utáni reggelen kicsit jobban fel voltam pörögve. Inspirált, hogy írtam a futásról (már régóta terveztem), és inspirált a fenti videó is – no meg inspirált maga a futás. Az addigi legjobb 10,25 km/órás átlagsebességem 10,32-re javítottam. Aztán megnéztem az alábbi videót, melyet ezúton is köszönök Awarydarnak:

Még aznap a Futóblogon találkoztam a fenti előadó könyvével, ezek után kíváncsi lettem rá – el fogom olvasni. Másnap 10,64 km/óra volt az átlagom.

Ma reggel esett az eső. Úgy terveztem, hogy időjárástól függetlenül, minden munkanapon futok – elvégre az is nagy igazság, hogy

az időjárás mindig tökéletes.

Nehéz, párás volt a levegő, mikor elindultam, úgy éreztem, az eddigi legnehezebb futásom lesz. Aztán pár száz méter után teljesen átértékelődött minden, és azt éreztem, jobban megy a hosszú emelkedő, mint valaha (az első 1100 méter – és később még 400 méter – felfelé visz, összesen 600 méter a „síkság”, és 600 métert futok lefelé). Az eső egyáltalán nem zavart, sőt számomra is meglepő módon: élveztem. Élveztem, hogy érzem az esőcseppeket a testemen, és nem kell foglalkoznom olyan „kispolgári hülyeségekkel”, mint például: jaj vizes lesz a hajam, a ruhám, kifordítja az esernyőm a szél. A végére eddigi futásaim során a legkevésbé fáradtam el, a levegőt se vettem olyan szaporán, mint korábban.

Apropó levegővétel, ez a legjobb fokmérője a fejlődésnek: egyre kimértebben veszem a levegőt, egyre kevésbé lihegek. Mikor Lucát bringával viszem át a hegyen az oviba (feléig a reggeli futásommal egyező útvonalon), út közben sokszor jót beszélgetünk – hol van már a tavalyi légszomjas lihegés…

Visszatérve a ma reggelre, a futás után álltam az udvarban, gyönyörködtem a párálló leheletemben, az esőben, és kimondottan örültem, hogy rám is hullik belőle. Percekig hallgattam még így a zenét (Lowercase Noises: Migratory Patterns), boldog egységben az izzadtságtól és esőtől nedves testemmel, a kilométerekre bármikor elfutó lábaimmal, az udvarral, a várossal és a világgal. A mai átlagsebességem 11,07 km/óra volt.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s