Már két hete is hívtak a szemközti domboldal magasan kopasz, széles törzsű fái, de arra nem vezet turistaút. Pocsolyákon, szúrós bokrokon és térdig érő, meglepően száraz (pedig előző nap nagy eső volt, de valószínű, megszárította őket a most is fújó szél) növényzeten át mégis odatalálok. Eszembe jut, hogy „járt utat járatlanra ne cserélj”. Ha szót fogadok, most nem állnék itt lenyűgözve. Megsimogatom a faóriást, mondom: „gyönyörű vagy, gyönyörűek vagytok!”. Távolabb egy magányos, kopasz fán borostyán kúszik az ég felé. Őt is láttam már messziről, odaátról. Felmászok az előtte álló vadászlesre, onnan gyönyörködöm. A nap még csak egy órája kelt, laposan árasztja fényét a gyönyörű tájra.
Belefutok a sötétbe, a széles út végén világosság jelzi az erdőalagút végét. Visszafordulok, megyek az előre eltervezett utam felé. Közben megállok könnyíteni magamon. Eszembe jut, hogy „széllel szemben nem lehet pisilni”. Mosolygok magamban – dehogynem! Erdő szélén, magas fűben rohanok, egy őz bukkan fel mellettem, néhány méteren át együtt szaladunk, majd megáll, visszanéz, hosszan bámul, én csak futok tovább, és remélem, hogy ő is velem tart még legalább egy kicsit, de hamar elnyeli az erdő.
Magamra maradok, vagyis dehogy maradok magamra, ezernyi létezővel körülvéve, a mindenségben futok, át a patakon, be az erdőbe, aztán hosszan, hosszan szántóföldek ölelésében vissza Barlahida egyik utcájának utolsó házához, kalandozásom kezdőpontjához.
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?