A viadukttól indulok, akárcsak három hete, de akkor sokkal kellemesebb volt a hőmérséklet futáshoz. Egy bekerített, megművelt földön látok egy őzet – ennyire nem tartja tiszteletben a magánterületet! Mondom neki: mit csinálsz, hékás!? – rám néz, de mert nem mozgok, folytatja a dézsmálást. Óvatosan továbbállok, hogy ne zavarjam a birtokháborítót. Nyílt terepen futok, hátulról tűz a Nap, a Hold a szemközti domb fölött kukucskál. Végre árnyék, körbevesz az erdő, az erdő egy darabját meg körbeveszi a villanypásztor. Biztos megvette valaki, az már az övé.
Keskeny, jól futható ösvény, gyönyörű virágok, időnként három héttel ezelőttről ismerős helyek – kicsit eltévedek, de alacsony (és tüskementes) az aljnövényzet, nem úgy mint egy hete.
Ismét nyílt terep, hőség, mikor megállok fotózni, csöpög a telefonomra az izzadtságom – még jó, hogy vízálló. Újra erdő, aztán kifutok belőle, telkek és azokat őrző, ugató kutyák közé.
Az úton állattetemek: először egy gyík, aztán egy sikló, végül egy béka.
A gyík és a sikló között „lakosság által megfigyelt területre” érek. Kicsit odébb már továbbmenni se tudok (akarok) – sorompó jelzi, hogy nagyon komolyan gondolják a turistaút, mint magántulajdon védelmét.
Vissza az ugató kutyákhoz, aztán be az erdőbe, ki az erdőből, fotózok még pár virágot, és már nagyon várom, hogy meglássam a viaduktot – a nyári melegben sokkal hosszabb(nak tűnik) 15 km, mint a tavasz hűvösében.
