Sötét van, mikor az autóba ülök, nem azért, mert annyira korán van (5:20), hanem mert hatalmas, villámló, sötétszürke felhők takarják a kelni készülő napot. Budakeszin, szemerkélni kezd, Pátyra érkezve már szakad az eső. Előző két futásomat unalmasnak és egyhangúnak értékeltem, úgy érzem, ez nem ilyen lesz. Régen futottam már esőben, és akkor nagyon élveztem, de az csak szolid szitálás volt ehhez képest. Mikor kiszállok az autóból, önkéntelenül összegörnyedek, elsőre kellemetlen a jókora hideg esőcseppek okozta érzés. De tudom, hogy hamarosan megszokom, és így is lesz: néhány perc után, mikor egyenletesen beborít a testemtől langyos víz, már csak az zavar, hogy nem látok rendesen a szemembe csorgó esőtől – ráadásul félhomály is van (mondhatni rosszak a látási viszonyok).
A (szerencsére vízálló) telefonom, meg állandóan „meghülyül” a tokon levő vízcseppektől – ennek köszönhetően ki is marad egy szakasz rögzítése, mert egy esőcsepp pause-t nyom, és csak majd’ 2 km után veszem észre. Vagyis megvalósult, amiről a bohinji tónál elmélkedtem: „nem mérek semmit” – de ez most még zavar, nyomot akarok hagyni a térképen, dokumentálni akarom, hogy itt is jártam. Mindezekkel együtt élvezem.
Élvezem, ahogy az eső összemos a környező természettel, élvezem, hogy már nem lehetek jobban vizes, élvezem, hogy már minden mindegy. Élvezem vendéglátó állatkáim jelenlétét: az úton előttem átfutó őzek, szarvasok, vaddisznók látványát (utóbbinál kb. 20 méter volt csak közöttünk, megálltam, vártam, jönnek-e még, nem akartam közéjük szaladni, de csak ketten voltak); és a nyúlét, aki sokáig velem szembe futott, és csak nagy sokára vett észre irányt változtatva.
És élvezem a sok gyönyörű fa társaságát, az egyre több helyen felbukkanó őszi sárgákat, az eső által feketített törzsüket, a víztől kontrasztos, mohás kövekkel szórt tájat – és még a cuppogó, puha sarat is.
Egy sokfelé ágazó, mohás fánál hosszan elidőzök, próbálok róla minél kifejezőbb portrékat készíteni. Megölelem, igaz, ő ma már a harmadik, de szerencsére nincsenek faölelési korlátok. Kerítések viszont vannak, és mikor nekiszaladok egynek, ami elvágja a tervezett útvonalamat, mögé képzelem a bekerített részt, mert már el is felejtettem, hogy én vagyok bekerítve.
Azt a bizonyos előző futásomtól kerítéssel elvágott területet autóba ülve, a Teleki út felől közelítettem meg. Ahogy előzőleg írtam is, a kerítés túloldaláról azt hittem, ez a rész van bekerítve – gondoltam, autóval elsuhanva mellette konstatálom majd, hogy behatolhatatlanul körbe van zárva, és ezzel le is húzhatom a felfedezendő területek térképéről. De szabad volt az út, és csak pár perc futás után, egyre beljebb haladva esett le, hogy előzőleg, akkor, ott, a kerítés túloldalán voltam bekerítve.
Ezt a futást akár ki is hagyhattam volna, nincs itt semmi érdekes, de így legalább nem izgat a kíváncsiság, mit rejt e földdarab.
A végén kisütött a Nap. (Bal vádlim felső része – a térdembe sugározva, az előző heti 111 masszázsolajos éjszakai dunsztolások ellenére – sajnos most is fájt.)
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?