Alig néhány métert futok, mikor egy tisztáson egy rókára leszek figyelmes. Annyira belemerül a szimatolásba, hogy észre se vesz, pedig 20 méternél nincs nagyobb távolság közöttünk. Fotózom, amíg el nem fut, majd utána eredek, arrafelé, ahol a múlt héten befejeztem, és akkor gyönyörűnek találtam. Látom az ismerős, kidőlt, mohás fatörzseket is, melyekről előző alkalommal egész jó csoportképet készítettem, és megállapítom magamban, hogy ha most találkoznánk először, meg se állnék miattuk. Aztán eszembe jut, hogy ez is egy nagyszerű metafora, hiszen a hétköznapi életben is pont így van: ha változnak a körülmények, lehet, hogy vakon mész el azon dolgok, események mellett, melyek más esetben akár az életedet is megváltoztathatják.

2015-10-04-42234

2015-10-04-42235

2015-10-04-42236

2015-10-04-42238

2015-10-04-42240

2015-10-04-42241

2 kilométer után máris botorkálás következik – elfogy az út, lehetetlen a futás a kidőlt fák, letört ágak között. Mégis élvezem, megannyi szépséget tartogat ez a táj, és ráadásként még egy újabb metaforát is kapok. Jobbra, fent látom a sziklás részt, ahonnan egy héttel korábban lenyűgözött a kilátás. Két madár köröz felettem, és közben mintha rólam beszélgetnének. Oldalra pillantok, és váratlanul előbukkan egy remek fotótéma. Semmi különös, csak egy szép, szürke, szétnyílt fatörzs, kis barna faleveles gallyacskával, az erdő zöldjének hátterében. Erről később az jut eszembe, hogy milyen sokszor – vagy inkább szinte mindig – a jelenlegi helyzetünket „végtelenítve” látjuk a jövőt. Pedig bármikor történhet egy váratlan esemény, felbukkanhat egy meglepő szépség, amire nem számítunk – akárcsak én erre a képre, a fatetemek között bóklászva.

2015-10-04-42242

2015-10-04-42245

2015-10-04-42246

2015-10-04-42247

Kiérek az útra, a napsütésbe, bele egy meleg levegőfelhőbe; később az árnyékos vadetető tisztáson a csalétekként kiszórt rothadó almák között még deres a fű. Többször is áthaladok hidegen és melegen; fűvel benőtt és kerékkel kijárt utakon. Egy őz áll előttem, mozdulatlanra fagyva nézzük egymást, majd elfut, én pedig utána – hányszor megtörtént már, mégis megunhatatlanul kedves pillanatok ezek.

2015-10-04-42250

2015-10-04-42252

2015-10-04-42253

Utam vége felé, a párás levegőben kirajzolódó napsugár-legyezők kényeztetik a retinámat, miközben fájni kezd a jobb bokám (korábban megbicsaklott), és már azon kezdek aggódni, hogy nem indul majd az autó (ahogyan idefelé se elsőre).

2015-10-04-42254

2015-10-04-42255

2015-10-04-42256

Célba érve, nyújtás közben élvezem a fáradtság és a friss élmények áramlását. Beülök az autóba, elfordítom a slusszkulcsot, és a motor elindul. Előre aggódni valamiért – egyáltalán aggódni valamiért – mekkora őrültség!

A mozdulatlan tudás

Önmagad beutazása: a mindenség beutazása. A térbeli világ úgy viszonylik a mindenséghez, mint egy ruhazseb az élő-testhez. Éjjel, a csillagos ég alatt felfohászkodsz: Míly nagy a világ! De ládd: egyetlen gondolatod a legtávolabbi égitesten is túl-fut pillanat alatt. Egy gondolattól a másikig végtelenül hosszabb az út, mint csillagtól csillagig.
Az ember a teret végtelennek érzi, de valójában úgy szorong a térben, mint egy börtönkamrában, melynek sem hossza, sem szélessége nincs egy teljes lépés. Aki lényében a végtelen áramokig hatol, a kamra falán kis rést ütött; aki személyiségét feloldotta, a kamra falán akkora rést ütött, melyen már kifér. – Weöres Sándor

Futográfus archívum

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s