Hamvas Béla gondolatai továbbra is lenyűgöznek, bár ez volt eddig számomra a legnehezebben emészthető műve, melyet hangoskönyvként tettem magamévá. És ebben az egyébként nagyszerű Rátóti Zoltánnak is szerepe van, aki megbocsájthatatlan módon többször is rosszul hangsúlyoz, úgy, hogy ezáltal Hamvas mondandója értelmét veszti (vagy más értelmet kap), sőt néha nem is pontosan az írott szöveget olvassa fel. Nem értem, hogyan kerülhetett kiadásra ebben a formájában a hanganyag – de végül is miért ne, ha már az írott könyvek korrektúrázása se „divat”. Ez persze a Hamvas által közvetített gondolatok értékéből semmit nem von le:

Nehogy a dolog félreértésre adjon alkalmat, az egyes szám első személy használatától feszélyezve érzem magam. Csodálom azt, aki azt, hogy én, az önérzet kellő hangsúlyával ki tudja ejteni, bár e csodálat nincs fenntartás nélkül. A gyanakvást valamely önámításra nem tudom elfojtani. A beszédben még hagyján, de a nyilvánosság előtt, sőt, ha valaki leírja, hogy én, mindig kétes, hogy az ír, aki ír. A magam részéről az egyes szám első személyt nem tudom teljesen irónia nélkül kimondani, még kevésbé leírni. Mintha azt mondanám magamról, hogy úr. Mikor a hászid történetről tudomást szereztem, különösen kielégített. Valaki kopog és a rabbi azt kérdezi: ki az? Én vagyok, szól a válasz. Mire a rabbi méltatlankodva felnéz és így szól: Ki az, aki Istenen kívül magát énnek meri mondani? Lehet, hogy az én abból az időből való, amikor még istenek voltunk. Ma, azt hiszem, a szó csak átvitt értelemben használható.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s