Előző nap mondtam: „biztos nem fogok találkozni állatokkal, mert holnap már az erdő peremén fogok futni, közel a lakott területekhez”…
Két szarvast látok, sokáig nem vesznek észre, egyre közelebb lopózom hozzájuk a puha földes, reccsenésmentes talajon, és végre értékelhető fotókat készítek (értékelhető = felismerhető rajta az állat).
Egy nagy vaddisznó szalad el, majd miközben nézegetem a róla készült (használhatatlan) képeket, ismét csörtetés hallatszik tőlem néhány méterre: az anyja után fut egy vadmalac kölyök; másodpercekkel később még három; aztán újabb hosszú csöndet törve meg, még egy.
Egy őzet riasztok el, de csak egy kicsit szalad messzebb tőlem, aztán visszanéz rám, és hosszan csodáljuk egymást. Később, mikor megölelek egy fát, és behunyom a szemem, az őz szemeit látom: a naiv, tudatlan, kiszolgáltatott, ösztönlény üres tekintetét, és ugyanakkor látom azokban a gyönyörű szemekben az isteni lényt, a kérdések nélküli világot, a végtelen bölcsességet.
A fotókat OnePlus 3 telefonnal készítettem, és Adobe Photoshop Lightroommal konzerváltam (lapozható galéria a bejegyzés végén).
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?