Míg nem volt kutyám, kissé értetlenkedve szemléltem a kutyások négylábú barátaikkal kapcsolatos lelkendezéseit. Beismerem: néha már szánalmasnak éreztem őket. És most tessék: majd’ minden második bejegyzésem Cimbiről szól…

Múlt hétvégén meglátogattuk apukámat Pécsett. Reggel 7-kor indultunk, először Alsómocsoládra, ahol barátommal madarakat lestünk a lecsapolt tónál; amit körbe is sétáltunk, majd délután szalonnát sütöttünk. És ha már ennyire közel jártunk Cimbi szüleihez, felkerestük őket is, a helyet, ahol Cimbi élete első 70 napját töltötte. Hatalmas volt az öröm négy- és kétlábúak részéről egyaránt! Meglepett, hogy Cimbi már akkora, mint az anyja! Végtelenül hálás vagyok Balázséknak, hogy Masni és Bukfenc tíz kölykének egyikét nekem adták, és ezzel életembe egy új dimenziót nyitva most már én is a „szánalmas lelkendező kutyások” közé tartozhatok. Pécs felé közeledve még abaligeti – szintén kutyás – barátainkat is útba ejtettük. Tizenegy és fél órányi „útonlevést” követően, fél hétkor értünk apukámhoz. Cimbi mindenhol türelmes és engedelmes volt, első szóra (de csakis arra) pattant ki és be az autóból, illetve autóba, sétált velünk, nézte, ahogy eszünk, ha kapott, evett, ivott, játszott, aludt – mikor minek volt ideje.

Másnap reggel futottunk egy nagyot, aztán ebéd után elsétáltunk a belvárosba, ezúttal pécsi barátokhoz – természetesen póráz nélkül. Egészen bele a város szívébe, sétálóutcákon át, ahol az emberek az éttermek előtt ülve fogyasztották finoman illatozó ételeiket. Haspók cimborám időnként elkanyarodott az asztalok felé, de ilyenkor csak annyit kellett mondanom, hogy „gyere, megyünk tovább”. Az útszélén, mikor szóltam, megállt, megvártuk, míg elmentek az autók, vagy amíg zöldre váltott a lámpa. Ha kutyával találkoztunk, barátsággal közeledve megszaglászták egymást (ha a másik hagyta), majd folytattuk utunkat. A kidobott ételmaradékokra Cimbi sajnos mindig ráveti magát, de egy (vagy kettő :)) erőteljes „nem” elég, hogy aztán otthagyja.

Barátaink szóltak barátaiknak, akik hozták kutyájukat is, így még érdekesebb volt Cimbinek rövidke kirándulásunk. Apukámhoz este ismét gyalogszerrel mentünk, ugyanúgy végig a városon, mint ahogy korábban, csak az ellenkező irányba. A Jókai téren találkoztunk egy férfival, aki Cimbi felé irányuló „nézd, ott egy border collie” felkiáltásom hallatán már hajolt is le, és engedte szabadon Rusty nevű kutyáját (aki egyébként nevére fittyet hányva befeketedett). Miután megtudtam, hogy Rusty már öt éves, feltettem gazdájának a kérdést: „akkor ugye te már megszoktad, hogy van egy okos kutyád?” „Á, ezt nem lehet megszokni” – felelte.

Bár nekem még csak öt hónapom volt rá, de én is ezt érzem. Minden nap lenyűgöz, hogy ember és állat között létrejöhet ennyire kifinomult kommunikáció. Amikor szinte fél szavakból, vagy akár szavak nélkül is értjük egymást. És amikor kellenek a szavak, elég csupán beszélni, nem pedig parancsokat osztogatni. Amikor azt érzem, hogy Cimbi csupán némasági fogadalmat tett, ezért nem szólal meg. De nem is kell, mert okos tekintetében minden benne van.

Miközben ezt írom, lányom még fent alszik. Odakint eső hull. Cimbivel már voltunk kint pisilni, de aztán jó szobakutyaként velem együtt visszajött a házba. Látszik rajta, hogy már nagyon várja Luca ébredését. Kis idő után el is indul felfelé a lépcsőn. Én a számítógépnél ülve hátrafordulok, és Luca álmát nem zavarva, halkan suttogva szólok: „Cimbi, ne menj fel, Luca még alszik!” Cimbi megáll, és lefekszik. Nekem pedig könnybe lábad a szemem…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.