Mikor átemelem egy két méter magas drótkerítésen, és ő szófogadón leugrik a túloldalán, megvárva, hogy utánamásszak; mikor átugorja a patakot, és már futna tovább, de utána szólva, hogy „nem vagy szomjas? gyere, igyál!”, visszajön inni; mikor az elágazásoknál a térképet böngészve „megbeszéljük”, merre menjünk tovább; mikor meg-megállva visszanéz, hogy jövök-e – folyamatosan azt érezem, hogy tökéletesen bízunk egymásban, és értjük egymást. És ezek mind különösen „fájó-szép” emlékek lesznek másnap, mikor a hosszan elhúzódó epilepsziás rohamai közben már a végső búcsú képe is kirajzolódik előttem.*

Utólag különösen fáj egy futó gondolat, mely szerint Cimbi végig leköti figyelmem egy darabkáját, és vele kalandozva képtelen vagyok úgy belemerülni a tájba és önmagamba, mint ahogyan korábban, egyedül.

*Viszont ennek még szerencsére nem jön el az ideje, a következő reggelre Cimbikém „kialussza magát”, és azóta újra a „régi”. Csak épp már semmi nem a régi…

A fotókat Xiaomi Mi Note 10 telefonnal készítettem, és Adobe Photoshop Lightroommal konzerváltam (lapozható galéria a bejegyzés végén).

200×200 km projekt

Futográfus archívum

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.