a_futografus1

Apa, fussunk!

– hangzott a kérés az akkor ötéves lányom szájából szinte minden alkalommal, mikor gyalog indultunk útnak. Eleinte nem igazán volt hozzá kedvem (soha nem sportoltam semmit), de hamarosan ráéreztem arra, hogy futni jó! Nagyon jó! Megvártam a következő tavaszt, vettem egy futócipőt, zoknit, nadrágot, alsót, pólót, és 2013-ban, 39 évesen futásnak eredtem.

Kezdettől erdőben szerettem volna futni, amiből csak egy zsebkendőnyi van hozzánk egészen közel, 1,2 kilométerre, ahová bringával tekertem el. Az erdő kemény másfél kilométer hosszú oda-vissza – kulacsot is vittem magammal, nehogy szomjan haljak. Három hétig élveztem, hogy egyre gyorsabb vagyok, aztán gondoltam egy „merészet”, itthon hagytam a bringát, és háztól házig futottam. Ezzel kezdetét vette a környék utcáinak felfedezése, és valahogy meg is feledkeztem az eredeti erdei tervemről.

De mindennek eljön az ideje, és miután a környék összes utcáján futottam már, felszínre tört a bő egy éve elfeledett gondolatom, hívott az erdő. Ekkorra már rengeteget adott a futás, élveztem a mozgás, a fejlődés, a szabadság, a felfedezés élményét; megtanultam, hogy nem kell félni a hidegtől, az esőtől, az emelkedőtől; és az egész világ összezsugorodott: korábban messzinek tűnő távolságok többszörösét is képes voltam már futva megtenni.

2014. június 1-jén egy hármashatár-hegyi körrel kezdődtek erdei futó kalandjaim. Hazataláltam a természetbe, és visszataláltam a régi (hivatásszerűen sosem gyakorolt) szakmámhoz: fényképészként egyre többször kényszerített megállásra a látvány. Egyedül szeretek futni, de szeretném mindenkivel megosztani az élményt, amivel a természet közelsége megajándékoz. Ezért született meg ez az oldal és vele együtt a 200×200 km projekt, 2015 őszén.

Ma már mosolyt fakaszt az arcomra, mikor az első, másfél kilométeres, kulacsos futásomra gondolok. Egyszer majd lehet, hogy ugyanígy mosolyra fakaszt az a mélyről jövő buzgalom, ahogyan jelenleg próbálom megörökíteni, és minél részletesebben átadni azt a sok varázslatos pillanatot, amit futó fotósként átélek. De addig is fogadd szeretettel egy futográfus kalandjait.

a_futografus2

Ki vagyok?

A fenti kérdésre nem tudok pontos választ adni, de tömören valahogy így határoznám meg: Halasi Zsolt vagyok, fény- és fájlképész, futográfus, hangulatkonzerv készítő álmodozó, szemlélődő utazó, szerelmes apa és férj. → Kapcsolat

Mikor és mennyit futok?

Kezdetben minden hétköznap, később heti háromszor-négyszer, majd a 2014-es őszi óraátállítás óta általában hetente egyszer, hétvégén húzok futócipőt a lábamra, melyben napkeltére a starthelyre érek. Átlagosan havi 70–80 kilométert futok, ami többnyire 15–20 kilométeres távokból adódik össze. De nem is ez a lényeg, hiszen  a kilométerekben és órákban mérhető út hossza nem feltétlenül arányos a mérhetetlen belső út mélységével és magasságával.

Hol és hogyan futok?

Mindig máshol futok, térképen jelölöm, merre jártam már: legtöbbször lakhelyem, Budapest környékén, ritkábban szülővárosom, Pécs, vagy feleségem szülővárosa, Orosháza közelében. És persze nyaralásaink, hosszabb kirándulásaink és külföldi túráim alkalmával se hagyom itthon a futófelszerelésem. Rendszerint autóval érkezek a starthelyre, és futáshoz telefonon, slusszkulcson kívül nem viszek magammal semmit. Soha nem motiváltak a versenyek, nem vettem részt ilyenen, és már nem érdekel az időeredményem sem – melynek a fotózás éppúgy része, mint a futás.

Miben és mivel futok?

Teljesen átlagos futófelszerelésemet a Decathlonban vásároltam, nem áldoztam rá sokat, és ezt a cipő kivételével nem is bántam meg. Több mint két év és 2000 kilométer után is ebben futok, leszámítva egy Inov-8 pólót, és persze a cipőt, ami a felszerelés legfontosabb eleme, ezért megér a téma egy külön oldalt: → Felszerelés. Navigációra és útvonalam rögzítésére a sajnos messze nem tökéletes Endomondo után most a Strava-val próbálkozom; a saját Endomondo profilom – és rajta keresztül az összes rögzített futásom, biciklizésem, sétám – innen, a Strava profilom pedig ide kattintva érhető el.