Zéró tolerancia – reggeli biciklizésem kapcsán

Zéró tolerancia a szemetelőkkel szemben, a dohányzókkal szemben, az erőszakkal szemben, a korrupcióval szemben, stb. – mind nagyon helyénvaló (lenne). Na de zéró tolerancia, mint a magyar emberek többsége működésének alapvető mozgatórugója… Miért?

Ma reggel is, mint legtöbbször, ha jó idő van, biciklivel mentem dolgozni. Mivel a Margit-hídon át a villamos sínek felújítása miatt csak buszok közlekednek, jelentősen megnőtt a járdák gyalogosforgalma – különösen a buszmegállóknál. Itt mindig nagyon óvatos vagyok, tiszeletben tartom a gyalogosok elsőbbségét, mert tudom, hogy nem kerékpárútról van szó. Bácsi ma reggel nem bírta szó nélkül: – Ez itt nem biciklipálya. Egy lépéssel sem kellett arrébb mennie, én alkalmazkodtam hozzá, mert ez számomra így volt természetes, mégis ideges lett tőlem és a biciklimtől, és ezzel engem is felbosszantott. Nem értem ezeket az embereket, akik bele sem gondolnak, hogy mennyivel jobban érezhetnék magukat, és tovább élhetnének (bár ezért kár volna), ha nem egy szűk csövön keresztül pislonának a világra.

Ezek az emberek (de persze nem csak ők) sétálnak ráérősen a bicikliúton (tetszik tudni, hoszzú sárga csík, meg nagy sárga bicikli a járdára festve), és ha az autóba ülnek, akkor senkit nem engednek be maguk elé, nyomják a dudát, ha nem mész elég gyorsan, és ott rohadjál meg a járda szélén, ha át akarsz menni a túloldalra. Ők nem tudhatják, milyen jó érzés egy köszönetül kapott intés, bólintás, kettősindex, vagy köszönet képpen inteni, bólintani, kettősindexelni, mert azért szerencsére még van kinek. Ülnek autóban a kormány mögött oyanok is, akik még akkor is elengednek, ha kényelmesen átmehettek volna előttem, mint például ma reggel is – intettem neki, és jól esett (szerintem neki is).

Őszintén remélem, hogy a minden és mindenki iránt zéró toleranciával rendelkező emberek, evolúciós zsákutcának bizonyulnak, és mielőbb kipusztulnak.

11 hozzászólás a(z) “Zéró tolerancia – reggeli biciklizésem kapcsán” bejegyzéshez

Grubenstein Salamon Izsák Dávid Sámuel

2006. május 15.

A magyar ember alapvető lenkereke nem a zéró tolerancia, hanem a nem tudás tudatos választásából adódó áutput. A zéró tolerancia csak egy apró kis kórkép, fontosabb, hogy miből ered. Szerintem az irigységből…. Az irigység pedig az ostobaságból…. Az ostobaság pedig lehet genetikai, neveltetésből származó, divatból felvett, vagy akár lehet alapvető társadalmi elvárás is. Az ostobaság olyannyira kívánatos lett napjainkra, hogy nem is értem mi itt a gond…? Sőt… Könnyen megeshetik, hogy már eleve ostobaság felvetni ezt a témát, hiszen amit fentebb írtál csak egy tünet. Ok nélküli tünet nem létezik. Lehet, hogy ez a fajta agresszív viselkedés teljesen normális a jelenlegi körülmények között. Az agressziót napjainkra sikerült aljas jelzőként elfogadtatni az emberek széles tömegével és szinte már tabu róla beszélni. Én azt mondom, hogy az agresszió az egészség egyik ismérve…. Hányan is élnek szeretett fővárosunkban?? Azt hiszem felesleges leírnom, mindenki tudja. Ha a patkányok ennyire túlszaporodnának, akkor már réges régen egymásnak ugrottak volna, vagy éppen tömegesen lettek volna öngyilkosok. Persze már hallom a választ… De mi kulturált, civilizált, humanizál és a jó Isten tudja még, hogy milyen pepec jelzőfel felturbóztatott emberfajzatok vagyunk. Ezek a jelzők, annyit érnek, mint az ágybavizelés télvíz idején. Ezt egyébként az állatok mondják rólunk, vagy mi állítjuk saját magunkról??
Hiába az önfényezés működik….. Na szóval, száz szónak is egy a vége, vagy egy szónak is száz a vége, a lényeg, hogy szerény véleményem szerint sokkal súlyosabb lenne a helyzet, ha mindenki holnaptól fogva elkezdene mosolyogni, miközben mindent magába gyűrne. Ne a tünetet kezeljük, hanem gyökerestül tépjük ki az önámítás csíráját és akkor talán frisebb lesz a levegő köröttünk.
Ajánlott irodalom: A civilizált emberiség 8 halálos bűne, ill. Az agresszió.
(Konrad Lorenz)

Válasz

borka

2006. május 15.

Igen Hal, nagyon kellemes és szívet melengető mosolyt kapni, és adni (és ide tartozhat bármilyen más hasonlóan kedves jelzés a másik felé), de nem szabad elvárni! Örülni kell ha kapsz, nem szabad sajnálni, ha kibuggyan belőled, de elvárni senkitől sem szabad. Az már feltételez némi számítósságot, ha viszont várjuk (és nem is feltétlenül attól, akinek mi adtuk). Látod jó érzés önt el, ha kedvesek az emberek veled, de ha nem azok, akkor annyira felháborodsz, hogy itt kell szóvá tenned! Könyebb az élet, ha kedvesen élünk egymás mellett? Persze. Még könnyebb, ha nem foglalkozunk azzal, aki nem követi ezt az irányt. Ne mérgezd magad azzal, hogy az a bácsi hogy viselkedett, mérgezze az saját magát a saját mérgével. És ne magunkba gyűrjük, hanem ne is engedjük bejutni az ilyen kis semmiségeket, hogy egy tök idegen ember az utcán milyen megjegyzést tett….

Válasz

hal

2006. május 15.

Én pedig kipróbáltam, nálam működik. Ha mosolyogva megköszönök valamit, jól érzem magam tőle (és ezzel nem kell semmit magamba gyűrnöm), és legtöbbször láthatóan jól esik annak is, akinek megköszönöm. És biztos vagyok benne, hogy ez népsűrűségtől függetlenül érvényes.

Persze egyetértek azzal, hogy túl sokan vagyunk ekkora helyen, és nyilván ennek is köszönhető ez a fajta viselkedés, de nagyon sok múlik azon az általad is említett ostobaságon, az emberek mentalitásán. Világot járt emberként Te is tapasztalhattad, hogy lehet (mentálisan) jobban élni ennél, ami itt van – akár nagyvárosokban is.

Egyébként én tényleg azt érzem, hogy a legnagyobb baj nem az emberek mennyiségével, hanem a „minőségével” van.

Válasz

hal

2006. május 15.

Igazad van, ez a célom, hogy egyáltalán ne érdekeljenek az ilyenek, de még nem sikerült eljutnom erre a szintre :(

Válasz

Grubenstein Salamon Izsák Dávid Sámuel

2006. május 15.

Ne sértegess Zsolti! Nem vagyok világjárta ember. Melyek azok a nagyvárosok, ahol mosolyognak az emberek és felettébb toleránsak? Én ilyet nem tudok… London??
A belvárosban, ahol a kis Japán turisták ugrálnak ott felettébb csini minden. Ott hepiség honol. Most már csak az a kérdés, hogy Londont a belváros teszi-é ki. Nem hiszem. Persze a színvonalon lehetne változtatni…. Ezzel egyetértek…. Lehet, hogy nem fogalmaztam pontosan és félreértésre adtam okot, de sok olyan ember él a fővárosban és általában a nagyvárosokban, akiket beteggé tett a taposómalom. Számukra olcsó vígasz a mosolygás. Ami az egyik embernek még kezelhető ember áradat, az a másiknak már lehet, hogy túl sok és bekattan. Én teljesen megértem azokat, akik mondjuk egy kemény nap után, hazafelé menet, csúcsforgalomban elvesztik az eszüket és péppé verik egymást. Éreztem hasonlót. Tudom milyen tud lenni. Ez persze nem azt jelenti, hogy verjük péppé egymást, csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy vannak hazánkban olyan szerencsétlen helyzetben tengődő honfitársaink, akiken a keep smiling elmélet valószínűleg nem segít. Nyelnek, nyelnek, aztán egyszer csak kirobban belőlük. De van egy javaslatom. Ha Ti tényleg hisztek a mosolygás, ill. a finom gesztusok hatalmában, akkor miért zavar az benneteket, ha mondjuk egy kicsit utálatos valaki? Ha valakiben teljes a lelki béke, akkor csak nem fogja kizökkenteni mondjuk egy tipli autós azzal, hogy beint neki. Javaslom ilyenkor mosolyogjunk még erőteljesebben. Ha meg valaki beszól és tényleg komoly szándék vezérel benneteket, akkor szerintem oda lehet menni bácsikához, anyókához, suttyóhoz és meg lehet kérdezni, hogy mitől ilyen rossz a kedve. Abból talán ők is tanulnának és a beszélgetés végén lehet, hogy már tova is szállana addigi pocsék kedvük. Sőt, Ti is gazdagabban távoznátok…

Válasz

hal

2006. május 15.

Konkréten az jutott eszembe, hogy mesélted, Kanadában egy gyorsforgalmi úton (autópályán? – már nem emlékszem) megállt egy rendőrautó, már azt hitted valami baj van, pedig csak azért tette, hogy átengedjen az úton.

Amúgy lásd borkához intézett válaszom, szeretnék ilyenkor mosolyogva továbbálni. Az viszont nem célom, hogy beszélgessek ezekkel a bácsikákkal, anyókákkal, suttyókkal, csak annyit szeretnék elérni, hogy egyáltalán ne érdekeljenek.

Válasz

Grubenstein Salamon Izsák Dávid Sámuel

2006. május 16.

Az a baj Zsolti, hogy a szó igen hitvány eszköz, ahhoz, hogy a gondolatainkat megfelelően továbbítani tudjuk. Ami nekem meleg, az lehet, hogy Neked forró.
A meleg és a forró pedig igencsak megfogható és konkrét jelző mondjuk a szeretethez, vagy éppen a gyűlölethez képest.
Kanadát hoztad fel példának, azon belül is Edmontont. Mind a kettő nagyváros. Ebben teljes az egyetértés, mégis annyira van egymástól a két mérce, mint Makó Jeruzsálemtől. Edmontonban, ha embert szeretnél látni, akkor legjobb, ha beszerzel egy távcsövet, vagy internet előtt ülve műholdas képeket nézel, talán sikerül egyet kiszúrni. Edmontonban rengeteg park van. Egy park területe kb. annyi lehet, mint mondjuk a Margit-sziget kétszerese, háromszorosa. Ezekben a parkokban én még a hétvégén se találkoztam nagyon emberekkel. Nem azért, mert a kanadaiak otthon nézik az RTL Klub színvonalas műsorát, hanem azért, mert óriási terület áll rendelkezésükre. Van élettér. (nem eurokomform kifejezés) A belvárosban, a bevásárlóközpontokban is szinte szó szerint lődörögnek az emberek. Persze az itthoni viszonyokhoz képest….. Tehát visszatérve az eredeti problémára, nem azért lesznek az emberek ingerültek és visszahúzódóak, mert nagyvárosban élnek, hanem a körülmények miatt. Azt a bizonyos rendőrautó nem állt volna meg és nem mosolyogtak volna rám a rendőrbácsik HA: -annyi lenne a bérük, mint magyar kollégáiknak, -lenne egy tahó, élősködő főnökük, aki a nap 8 órájában őket baszogatná rádión, -azon kellenne egész műszak alatt törni a buksijukat, hogy milyen másodállást válaljanak, hogy a két poronty száját betömjék, -ha percenkét huszonnyolc gyalogos lépne le eléjük a járdáról, stb…stb….
Az, hogy jó érzés mosolyt adni és kapni egy hatalmas közhely. És, mint közhely teljesen igaz is. Nem értem mi itt a gubanc? Hát ki az a hülye, aki nem szereti, hogy rámosolyognak?? Főleg, ha egy hosszúcombú kancácska az elkövető….
A mosolygás nem lehet önmagáért való. Nem azért mosolyognak az emberek, mert jó mosolyogni…. Ez borzalom lenne. Ha van mosoly és belülről jön az szép. Ha nincs és más jön belülről, lehet, hogy nem szép, de érthető. Számomra igen. Inkább egy őszinte pofánvágást kérek, mint egy erőltetett mosolyt. Az többet ér.
Kicsit olyan ez, mint mikor a doktor bácsi csak a tüneteket kezeli. Én szeretném magát az okot orvosolni.
Undorodom a nagyvárosoktól. Asszem ez már kiderült…. Vannak, akik imádják. Szeretik a nyüzsit, meg a pezsgést. Nem fogok pálcát törni felettük. Megértem őket, bár azonosulni soha nem fogok velük. Ez így helyes és szép.
Amitől viszont megdöbbentem: “Az viszont nem célom, hogy beszélgessek ezekkel a bácsikkal, anyókákkal, suttyókkal, csak annyit szeretnék elérni, hogy egyáltalán ne érdekeljenek.” Szerintem így most egy kicsit borult a szépnek ígérkező felebaráti-mosolygás-elmélet. Ha valaki szeretne valamit elérni, azt célnak nevezik.
Hogy lehet egy negatív dolgot célnak kitűzni?? Tehát cél a közöny…
Pont azokkal az emberekkel akarsz közönyös lenni, akiktől jó lenne mosolyt kapni. Így nehéz lesz. Én voltam annyira naív, hogy azt hittem a mosolygás mindenkinek szólna. Ha pediglen nem, akkor ne is papoljunk róla, az önámítás lenne.

UI: “Legjobban azzal ronthatunk el egy ifjút, ha arra neveljük, hogy jobban tisztelje azok véleményét, akik hasonló álláspontot képviselnek vele, mintsem azokét, akik netán ellene lennének.” (NIETZSCHE)

Válasz

hal

2006. május 16.

Kár hogy nem érted, pedig végtelenül egyszerű: szeretném, ha minél kevesebben lennének az ingerült, zéró toleranciával rendelkező tahók körülöttem, és addig is amíg vannak, szeretném, ha nem egyáltalán nem lenne rám hatással a tahóságuk (és ez a cél számomra abszolút pozitív). Ennyi.

A kivátó okokat illetően valószínű sok igazság van abban, amit írtál, de én nem tudom és nem is akarom megemelni senkinek a fizetését, és nem akorom, hogy bárki elköltözzön innen, hogy kevesebb legyen a népsűrűség. Így is jól tudom érezni magam itt és most, szeretem a Kedvesem, az otthonunk, a rengeteg programot, választási lehetőséget, az épületeket, magát a várost; de azt érzem, hogy sokkal jobb lehetne, ha az emberek másképp viszonyulnának benne egymáshoz. Persze az is lehet, hogy ez utóbbi lehetetlen addig, amíg ilyenek a körülmények…

Válasz

Grubenstein Salamon Izsák Dávid Sámuel

2006. május 16.

Én maximálisan értem. Lehet, hogy éppen Te nem érted? Mindenki ezt szeretné…. Én is… Csak arra szerettem volna rámutatni, hogy ez a probléma nem éppen egyszerű. Mondhatni megpróbáltam túllépni saját, szűk korlátaimon és önzetlenül beletekinteni a nagy kerek világba.
A világ legkényelmesebb dolga tahókra és jó fejekre szétbontani a társadalmat. Olyasvalamit állítottál, ami teljesen kézenfekvő számunkra…. Ki az a barom, aki jól érzi magát mogorva emberek között!?
Akkor mégegyszer: Nem normális dolgok, nem normális dolgokat szülnek, amelyek szintén nem normális dolgokat eredményeznek. És ez TELJESEN NORMÁLIS, HOGY NEM NORMÁLIS. Egyébként én egy szóval sem írtam, hogy valakinek is meg kellene emelni a fizetését, vagy bárkinek is el kellene költöznie Budapestről. Már eleve nem kellett volna ennyi embert beengedni ilyen faszom infrastruktúrával, vagy pedig flyamatosan fejleszteni kellett volna. A nem normális már áll…. Most pedig a nem normálisban csodálkozunk és felháborodunk, ha valami szintén nem normális.
Az, hogy mi mit SZERETNÉNK az vizes nyócas. Tenni is kellene érte valami kézzelfoghatóbbat.
Sokan elszigetelt burokban élnek. Jó fej jöhet, tahó mehet. Az a lényeg, amit szeretek a többi le van szarva és nem érdekel. A lényeg, hogy én jól érezzem magam és átvészeljem valahogy ezt a pár szánalmas kis évtizedet…..
Egyszer volt egy megállapításunk. Biztosan emlékszel. Az élet értelme, hogy jól érezzük magunkat. Akkor igaznak tűnt, mostanra már sántít. Nagyon is, ahogy Fletó mondaná.
Talán az a fő baj, hogy fehér és fekete nem létezik. Nehéz ilyen dolgokról értekezni…. Azt írtad, hogy neked a tömeg még kezelhető, a minőséggel van a baj…. Ez a Te igazságod…. Megértem. Az én igazsgom pedig az, hogy én még jó fejek között is egy idő után magányra vágyom és félrevonulnék….Egyre jobban szeretem az egyedüllétet és a csöndet. Van egy nagyon szép mondás: Ha a felebarátoddal vagy, csak fél ember lehetsz, ha egyedül vagy teljes emberként tündökölsz. Persze ezt sokan szeretik félreérteni….Remélem itt nem kell megmagyaráznom… Mint minden mondást, ezt is meg lehet fordítani.
Ettől szép a világ.
A megoldás a kezünkben van és élni is fogunk vele. Ezt mindketten tudjuk.
Az emberiség saját magát oly könnyedén és gyorsan fogja megoldani, (a feloldani jobb) hogy észre sem veszi. Feloldozás pedig nem lesz. (na végre egy jó agymozgató témakör) Szeressük…..:-)
Ajánlott irodalom: Pilátus és Credo.

Ja és még valami. Teljesen, nagyon végezetül. Ígérem.
“MINDEN magyar felelős, MINDEN magyarért.” Szabó Dezső szavai ostorként csattannak verejtékes, igától görbült hátunkon. Jobban, mint valaha. Tahók akkor is éltek… Az öreg Csacsi (édesanyja hívta így) ennél nagyvonalúbb volt……
.

Válasz

Karácsonyi Gábor

2006. szeptember 21.

Ezt még idebiggyesztem…. 2006.09.21.
Mosolyt kapni….. Van egy új dolgozónk. Írnok. Lány és gyönyörű szép. Szép arca van és mindig mosolyog. Rám legfőképp. Jól is esett nem mondom. Most ott tartunk, hogy már 2 hete folyamatosan csak mosolyog, mosolyog és mosolyog. Arra gondoltam, hogy megérett az idő arra, hogy leüljünk egy kicsit beszélgetni…. Leültünk. Pár perc után kiderült, hogy Ő Jehova tanúja és nincs szebb dolog a mosolynál és a békességnél. Én pedig magamban arra gondoltam ismételten, hogy nincs fehér és fekete. Csak a színek különböző árnyalatai léteznek és hogy nincs borzalmasabb az ilyen fajta MOSOLYNÁL. Persze ez most nem ellenvélemény!!! Amiről írtál azt értem.
Csak gondoltam örülnél ennek. Konzerváltam…..

Válasz

Karág

2006. november 17.

Az agresszió
A szociálpszichológia és a szociobiológia agresszió felfogása

Zsolt Péter

Az agresszió kétféle felfogása

Első pillanatra nem is gondolná az ember, hogy milyen nehéz meghatározni az “agresszió” fogalmát. Agressziót követ el a kutya, amikor beleharap a postásba, vagy a szkinhed amikor beleköt egy színesbőrűbe. Itt semmi gondunk sincs, hiszen egy elítélendő cselekvés valakinek a kárára történt.
De vajon agresszió-e az, amikor a vadász lelövi a nyulat? Szívesen azt felelnénk erre, hogy nem, noha tudjuk, hogy a nyúl számára ez a legbrutálisabb agresszió, ami csak érheti. Első és meggondolatlan válaszunkat az okozza, hogy az agresszió létezését humáncentrikusan szoktuk meghatározni. Védhetjük aztán a vadászt azzal, hogy nincs benne rosszakarat szemben a szkinheddel, nem akar fájdalmat okozni, ez csak egy sport, méghozzá nemes stb. Általában az agressziót társadalmi normákhoz szeretjük igazítani, és a vadászat nem sért ilyen normát.
Vagy itt van az az eset, amikor egy ragadozó állat ejti el prédáját. Agresszió ez vagy sem? Ha következetesek akarunk maradni, azt mondjuk nem az, hiszen a ragadozó vadászata egy kicsit hasonlít az emberéhez, sőt szükségletet elégít ki. (Az ember csak szórakozik, s ilyenformán morálisan alacsonyabb rendű a vadállat gyilkosságához képest.)
Két birkózó küzd meg egymással, igen sportszerű körülmények között. A cél az olimpiai aranyérem. Agresszió ez? Előszeretettel gondoljuk azt, hogy ebben semmi agresszivitás nincs. Feltehetően a birkózók nem gyűlölik egymást. Ha mindez két lovag közt zajlik a lovagi rituálék szabályainak tiszteletbetartásával, és cél az úrnő kegye, akkor se gondoljuk, hogy itt agresszióról kéne beszélnünk.
Mi a helyzet ugyanakkor két szarvasbika küzdelmével, melyek illemkódexüket legalább olyan becsülettel betartják, mint a lovagok vagy az olimpiai sportolók. Egymás oldalának veszélyes agancsukkal sohasem rohannak, a cél a másik legyőzése, nem pedig megsemmisítése. Nos hát, az állatvilágban nem jellemző a gyűlölet és a bosszúvágy (?), mégis ki merné azt állítani, hogy attól még, hogy két farkas sohasem öli meg egymást, dominanciaküzdelmükből hiányzik az agresszió?
Az etológusok számára a dominancia-küzdelmek, a táplálékszerzés agresszív viselkedésformák, csak hogy számukra az agresszió egyáltalán nem rejt olyan sok negatív konnotációt. A természettudósok számára az agresszió sokkal inkább egy sok energiát igénylő, magas feszültség szintű, cselekvésben kifejeződő biológiai jelenség, semmint valamilyen ártó szándék feltételezése. Ezzel szemben a pszichológiában és a szociálpszichológiában az agresszió definícióiban – néhány sikertelen kísérlettől eltekintve – mindig ott szerepel a szándékosság, és csak zárójelben találhatjuk meg megjegyzésként, hogy ez a szándék olykor lehet proszociális is, azaz pozitív.
Etológusokkal körülbelül olyan ritkán esik meg, hogy negatív agresszióról beszéljenek, mint amilyen ritkán esik meg szociológusokkal az ellenkezője. Amikor egy etológus rosszindulatú állatról beszél – pl. Konrad Lorenz -, az a bizonyos rosszindulatú “dög” vélelmeink ellenére nem a farkas lesz, hanem a jámbor gerle, a nyúl vagy az őzike.
“Ha az őzbak a maga sajátos díszlépéseivel, agancsát kecsesen himbálva, barátságos-játékosan egyre közelebb jön hozzád, akkor egy sétabottal vagy kővel, vagy csupasz öklöddel vágj oda, mielőtt felnyársalhatna.” (Konrád, L. 1983.174.l.)
Ez a csöppet sem agressziómentes tanács csak egy olyan ember szájából hangozhat el, aki tudja, hogy legkönnyebb életveszélybe kerülni egy őzbak miatt. Azért is mertük idézni, mert a szerzőről senki sem feltételezheti, hogy állatgyűlölő lett volna.
Hasonlóképp ritkaság a pszichológus pozitív agresszióra történő utalása:
“A nevelés feladata nem az, hogy a gyermek valamennyi agresszióját leállítsa, hanem az, hogy azokat antiszociális irányból proszociális irányba fordítsa…” (Ranschburg, J. 1995.1O6.l.)
Sokkal gyakoribb ennél az a vélekedés – lsd. pl. a szociálpszichológus Aronsont -, hogy a felfedezéshez és más proszociális tevékenységhez szükséges agresszió és a destruktivitás két különböző dolog, s nincs is közös gyökerük.
Talán nem is kéne többet időznünk a kérdésnél, és megállapíthatnánk, hogy az etológusok és az emberrel foglalkozó kutatók másként értelmezik az agressziót, más szituációkra vonatkoztatják őket, és maga a szó sem ugyanazt takarja az egyik esetben, mint a másikban. Miután pedig mindkét területet besoroltunk a helyére, foglalkozhatnánk tovább az emberi agresszió fajtáival. Csak hogy épp ezt a kényelmes megoldást nem fogadhatjuk el, melynek oka azoknak az új tudományágaknak a fejlődése, amelyek az állatvilág és az emberek világa közti határvonalat célozták meg (humán etológia, szociobiológia). Továbbá tudományosan sem viselkedik ma az korrekten, aki az egyes területek megállapításait nem igyekszik összemérni, s megelégszik saját elefántcsonttornyával. A kérdés, hogy akkor most végül is mi az agresszió, inkább jó vagy inkább rossz, miként definiáljuk, inkább úgy, ahogy a természettudósok, vagy inkább úgy, ahogy a pszichológusok, véleményem szerint égető.
Nem segítene ezen a problémán már az sem, ha nem akarnánk tudomást venni róla, mert hiába is soroljuk mi az egyes tudományokat a maguk helyére, ha azok nem hallgatnak ránk. A humán etológia mivel az állati viselkedések jellemzőinek előfordulását keresik az embereknél, anélkül is megállapításokat tesz az emberről, hogy azt a szociálpszichológus jóváhagyja.
Elsőként rögtön meg is vizsgálnánk közelebbről, hogy mi az ami az etológiával foglalkozók számára szembetűnő. Az állatvilágot szemlélő számára például a majmoknál megfigyelhető kurkászás az agresszió csökkentésére is szolgál. Általában a kurkászás a békesség, a csoport összetartozásának jele, s funkcióját tekintve az összetartozást is erősíti. Megteheti egy majom, hogy a dominánsabb fél agresszióját azzal próbálja meg lecsendesíteni, hogy felkínálja fejét e tevékenységre. Megteheti a domináns hím is, hogy miután kidühöngte magát, a megfélemlítettet mintegy megnyugtatva, kurkászni kezdi.
Az is megfigyelhető, hogy emberek abban az esetben, amikor alávetett helyzetbe kerülnek, sokkal több tisztálkodó mozdulatot végeznek, mint egyébként. Ráadásul ezek a mozdulatok elnagyoltak. Állatok is ilyen helyzetben többet vakaróznak, s felületesen, mintegy idegességüket leplezve. Emberek is ilyenkor dörzsölik az orrukat, a fülüket, szedegetik ruhájukról a szöszöket, húzogatják a bajuszukat, vagy a hajukat igazgatják. (Morris,D.1989.)
Feltehetően nem véletlen, hogy humánetológusoknak támadt az a gondolata, hogy ha azt akarjuk, hogy az agresszort lecsendesítsük, végezzünk akár tudatosan is sokkal több ilyen jellegű mozdulatot.
Mind a szociálpszichológia, mind a humán etológia szerint az emberi agresszivitás, a saját faj meggyilkolásának képessége ritkaság számba megy az élővilágban. (Néhány összezárt hal vagy madár képes csak ilyen fajtagyilkosságra.) Mindkét tudományterület úgy véli, hogy az ember két kezének dárdával, nyíllal, rakétával való meghosszabbításával potenciális gyilkossá vált. A biológiai paradigma ezt azzal indokolja, hogy az emberben ezen eszközök használatával szemben nem alakulhatott ki gátlás, ahogy egyébként azoknál az állatoknál sem alakult ki ilyesmi, amelyek nem rendelkeznek veszélyes fegyverrel. (A házi szárnyasok közül a pulyka az egyetlen, amelynek van behódoló pozíciója, melyet fajtársa kénytelen akceptálni.)
A különbség ott van, hogy a humánetológia a “gátlástalanság” tételből nem következtet arra, hogy az emberekben semmilyen biológiai gátlás ne maradt volna, míg a szociálpszichológia megteszi ezt a következtetést, és az erőszak gátlását kizárólag kultúrához, pontosabban szocializációhoz köti.
A másik észrevétel amiben a két megközelítés ellentétes lehet, hogy a szociobiológusok és humánetológusok egy része nem tartja agresszív lénynek az embert, épp azért, mert az állatvilághoz képest rendkívül jólnevelt, szocializált, míg a szociálpszichológusok az emberi faj rendkívül agresszív voltáról általában meg vannak győződve. Gondoljunk csak arra, hogy hány pofont láttunk elcsattanni – élőben, nem a televízióban !- mondják az etológusok, akik szerint az állatvilágban sokkal több a fajtán belüli agresszivitás, és különösen figyelemreméltó az emberi társadalom nyugalma sűrűségéhez képest.
Az etológusok ugyanakkor az emberek világában észreveszik az agresszió pozitívumait is, és általában amikor emberi agresszivitásról beszélnek, a szocializált, mindennapi élet céltudatos viselkedésmódjára gondolnak, nem pedig a börtön-szituációra vagy háborús helyzetre. Az etológus számára a mi világunk is tele van agresszív szimbólumokkal, viselkedés-modellekkel. Mindez a hétköznapiság része, melyekre nem is figyelünk, s melyeket nem is tartjuk elítélendőnek. Ilyen lehet például egy autó megtervezett formája vagy egy képviselőválasztási procedúra minden eleme, egy vitaműsor a televízióban vagy a parlamenti felszólalások többsége.
A humánetológiai paradigmának is vannak olyan próbálkozásai, szélsőséges elméletalkotói, akiknek erőltetettsége talán már első pillantásra is látszik. Nem tehető ugyanis egyenlőségjel a honvédelem és az állatoknál megfigyelhető területvédő agresszió közé. Általában az állatoknál megfigyelhető ösztönszerű, bizonyos ingerekre reflexszerűen agresszióval vagy meneküléssel válaszoló reakciók az embereknél nem értelmezhetőek. Egyes viselkedések eredete viszont annál inkább. Így például az, hogy egy miniszterelnök jelenlétében miért nem nevetünk, s viszont miért mosolygunk. Nos, erre igazán jól csak az etológia tud felelni, hiszen az állatoknál megfigyelhető mosoly leggyakrabban az alávetett fél békülékenységének a jele, sőt, a félelem reakciója.
Nem csak abban kéne tehát megoldást találnunk, hogy eldöntsük az agresszió jó-e vagy rossz, de már abban is, hogy megválaszoljuk vajon sok vagy kevés a negatív agresszió emberi világunkban. Nos, ezt a kérdést eldönteni nem szándékozunk, de úgy tűnik érdemes a természettudományos agresszió felfogást beemelni a szociálpszichológiába, amely a feladattal szembeni átlagosnál nagyobb energiát tekinti agresszívnek. Így megszabadulnunk a “szándékos rosszakarat” definíciós aspektustól. Ebben az esetben nem kerül zárójelbe az alkotó agresszivitása, a művész, a tudós vagy az utazó elszántsága, a sportoló célratörése, a haza védelme vagy a szerelmes szív ostromlása.
Agresszió az olyan viselkedés – mondja az előbbiekkel szemben Aronson -, amelynek célja kár vagy normasértés előidézése. Ez az agresszió-felfogás mivel csak a negatívumot emeli ki, nem veszi figyelembe, hogy az agresszió növekedése motiváció növekedéssel is jár, amely energia összpontosítására ad lehetőséget.

xM = yA

Például amikor sikertelenség ér bennünket, első reakciónk lehet a düh, és a bizonyítási vágy, mely szerint “azért is megmutatjuk”. Ilyenkor az agresszió növekedése a motivációt növeli. Ennek fordítottja, amikor például meggyőződünk egy elv igazságáról (a munkásosztály hatalomrajuttatása eredményezhet csak igazságos társadalmat), majd az elv nevében agressziót is hajlamosak vagyunk elkövetni (proletárforradalom).
Lehet egy másik reláció is az agresszió és a motiváció között. Ebben az esetben nem a motiváció és az agresszió közti egyenes arányosság a lényeges. A motiváció és az agresszió összege az, ami ha egy kívánt szintet elér létrehozza a cselekvést.

M+A=Cs

Erre is mondanánk példát. Az oroszlán köztudomásúan lusta állat, és ha nem muszáj, nem vadászik. Amikor azonban kellőképp éhes, a motivációja megnő a vadászatra, miközben agressziós szintje még nem emelkedett. Vagy egy másik példa: tinédzsereknél gyakori, hogy a fiúk és a lányok úgy hívják fel magukra a figyelmet, hogy cukkolják egymást. A másik fél agresszivitásának kiváltásával érhető el, hogy odafigyeljenek ránk, jóllehet a másik fél motivációja a szerelemre eredetileg csekély volt.
Amennyiben a két képletet együtt használjuk, jutunk talán a legközelebb a valósághoz. A szerelemre való cukkoló figyelemfelkeltés ugyanis csak akkor éri el célját, ha az agresszió a motivációt is fokozza. (Ha a másik félben egy csöppnyi motiváció sincs, akkor kár az erőfeszítésért.) Az oroszlán éhségérzete elegendő motivációt ad, hogy elinduljon vadászni, de már az első lépésnél fokozódik az állat agressziója is. (Az éhes állat általában agresszívebb is.)
Nem állítjuk ugyanakkor, hogy minden cselekvésben van agresszív komponens. Például nagyon szeretnénk valakivel kommunikálni, aki azonban más nemzetiségű. Pár szót, mondatot rendkívül könnyen megtanulunk, hiszen nagyon erős bennünk a motiváció. Az azonban már elképzelhető, hogy az idegen nyelv jó elsajátítása, már igényel egy kis agressziót is.
Az agresszió tehát rendelkezik pozitív és negatív komponensekkel, attól függően, hogy a cselekvés végül is hogyan realizálódik. Pontosabban az is lehet, hogy nem nyilvánul meg cselekvésben, mert az agresszióját az ember önmaga ellen fordítja, és emészteni kezdi magát. Ez utóbbi is a negatív kategóriába sorolható.
A pedagógus agressziója a gyerekkel szemben, vagy a szülő dühe épp őszintesége miatt lehet hasznos, hiszen ezáltal sajátíthatja el a gyerek, hogy mi a jó és mi a rossz. Feltehetően egy gép, amely mentes volna a dühtől nem is volna alkalmas arra, hogy érző lényként neveljen fel egy gyereket. Sőt, hadd jegyezzük meg még azt is, hogy a negatív agresszió sem egyértelműen káros, ha már azt nem egyéni, hanem társadalmi szinten vizsgáljuk.
A társadalomtudós – ahogy azt Durkheim is tette – felfedezhet a negatív agresszióban is pozitív társadalmi funkciókat. A bűnözővel szembeni fellépés például megerősíti a közösség normáit, a társadalom szolidaritását, ehhez pedig szükség van a deviánsokra. Durkheim volt az első szociológus, aki a bűnözés és a törvénytisztelő magatartás közti összefüggésre rámutatott. (Durkheim,E. 1986.)
A későbbiekben több funkcionalista érv is született. A munka éthoszának igazolására a bűnözés ellenpontozásával van módunk. A deviánsok a társadalmi bűnbak szerepét is betölthetik. Az agresszió olyan strukturális érdekek szolgálatában is áll, amelyek intézmények és hivatalok funkcionálását teszi lehetővé. Az államigazgatási szervektől kezdve a börtönökön keresztül egészen a kutatói tevékenységekig maga a deviancia különböző tevékenységeket tesz szükségessé, amelyre intézmények épülhetnek. Külön érdemes megemlíteni a szórakoztatóipart, a televíziós riportok sorát, amelynek magának is érdeke a deviancia fennmaradása. Végezetül, de nem utolsó sorban érdemes megemlíteni a politikát is, amely baloldali részről általában a bűnözők morális jobbítására törekszik, jobboldali részről pedig a bűnösökkel szemben az áldozatok jogát hangsúlyozza.(H.J.Gans, 1992)
Mégsem gondoljuk, hogy az erőszak negatív formáját ne volna fontos csökkenteni. Csökkenteni pedig épp azért, mert az ember szocializációs lény, nem lehetetlen.
Az agresszió vizsgálatában most, hogy megtárgyaltuk a definíciós nehézségeket, a következő kérdéseket fogjuk körüljárni. Egyrészt megvizsgáljuk, hogy mi váltja ki, másrészt, hogy mi fokozza. Azt a témát is körbejárjuk, hogy miképp lehetne csökkenteni, s végezetül az egyén és a társadalom közti kölcsönhatásról is ejtenénk pár szót.

Az agresszió kiváltásának és eredetének elméletei

Freud híresebb, későbbi (1927), de többet is kritizált elmélete szerint, az agresszió a minden egyes emberen belül lakozó két ösztön összecsapásának kivetüléséből származik. A halálösztön – Tanatosz-elv -, mely az egyén ellen irányul, és voltaképp hallvágy, a konstruktívabb Erosszal összeütközve kifelé fordul, és erőszakban fejeződik ki. A bennünk lakozó bizonyos mennyiségű agresszív feszültséggel Freud szerint együtt kell élnünk, mert a civilizált társadalom erre kényszerít minket. Ha azonban az elfojtás túlságosan erős, az a pszichés egyensúly felborulásához vezet. Ebből egyetlen kivezető út adódik, és ez a harag kimutatása vagy az agresszió kiélése.
Az agresszió kiélését a felszabadulás érzete kíséri. Ezt a folyamatot nevezzük katarzis-elvnek. A későbbiekben látni fogjuk, hogy az agresszió csökkentéséről szóló modernebb elméletek komoly veszélyt látnak a katarzis-elvben, és igen károsnak tartják azokat a nevelői módszereket, amelyek az agresszió kiélésével próbálják csökkenteni az erőszakot. Ugyanakkor maga a katarzis-elv valamelyest meg is őrizte igazságtartamát. Az agresszió kiélése valóban okozhat megkönnyebbülést.
Az agresszió kiváltásának másik elmélete szerint a frusztráció az, ami agressziót okoz. Ennek is van némi freudi előzménye, ugyanis Freud első agresszió-elméletében az agresszió egy olyan ösztön, amelyet mindig egy külső frusztráció idéz elő. Freudnak ez az első elmélete vált időtállóbbá, azzal a különbséggel, hogy az agresszió ösztöneredetét sem igen hangsúlyozták már a későbbiekben.
1941-ben Dembo és Lewin óvodás gyerekekkel igazolta, hogy a frusztrálás valóban agressziót vált ki. Egy alkalommal vonzó és új játékokat találtak az óvodások régi játékaik között, majd alighogy hozzáfogtak volna a velük való megismerkedéshez, az óvónő átvitette velük a szoba másik részébe a régi játékokat, és az újakat egy ráccsal elzárta. A gyerekek először kérlelték, majd követelték az új játékokat, s amikor már látszott, hogy minden szép szó hiábavaló, a rácsot rugdosni kezdték, sőt egyesek az óvónőnek is nekitámadtak.
Később, más kísérletekből az is kiderült, hogy nagyobb frusztráció érhető el, ha a gyerekeket odaengedik a játékokhoz, mintha azt sem hagyják, hogy megfogják azokat. Amikor egy hosszú sor végén állunk, kevésbé leszünk mérgesek, ha valaki elénk furakodik, míg valószínűleg nem hagyjuk szó nélkül, ha már csak páran vannak előttünk.
Vagyis minél közelebb van a cél, minél kevésbé elképzelhetetlen, hogy vágyainkat kiéljük, annál nagyobb a frusztráció, ha mégis ezt megakadályozzák. S minél nagyobb a frusztráció, annál nagyobb az agresszió.
Fölmerül egy másik érdekes kérdés is, amellyel a szociálpszichológusok ezeknél a kísérleteknél még keveset foglalkoztak. Akkor ugyanis a helyzet hatalmának bemutatásával voltak elfoglalva, vagyis azzal, hogy a frusztráló helyzet mindenkiből agresszivitást vált ki. Azonban, és ez talán lényeges, az agresszivitás mértéke, a frusztrációtűrés mértéke igen különböző már az óvodás korban is.
Harmadik kiváltó okként lehet említeni az utánzást. A ‘6O-as években több Bandura kísérlet is alátámasztja az utánzás jelentőségét. A legismertebb egy gyerek nagyságú műanyag bábú, Bobo-baba felnőttek általi ütlegelése, melyet a gyerekek végignézhettek, majd ezután a babával ők is hasonlóképp viselkedtek. (Bandura-Walters, 1963.)
Bandura később azt is bebizonyította, hogy amennyiben a gyerekek azonosulnak, kedvelik a felnőttet, sokkal inkább hajlamosak utánozni. Egy keresési feladatban a már megkedvelt felnőtt dudorászva indult a dobozok felé. A gyerekek is hasonlóképp dudorásztak, és hasonló mozdulatokat végeztek. Arra azonban ügyeltek, hogy mindig más sorrendben kezdjék el felnyitogatni a dobozokat, mint a felnőtt tette, hogy még véletlenül se tűnjék utánzásnak.
Az ember azonban nem csupán a számára pozitív személyeket utánozza le. Különösen fogékonyak vagyunk az erőszak formáinak megjegyzésére függetlenül attól, hogy a “főhős” szimpatikus-e nekünk, vagy hogy a főhős a végén megbűnhődik-e.
Amennyiben a mintát elítéljük, úgy nem gyakoroljuk cselekvését, de nagyon is jól fel tudjuk idézni, ha erre kérnek minket. Egy pozitív hős erőszakos mozdulatát is leutánozhatja a csirkefogó, csak épp például a gáncsoló mozdulatot nem a rablókkal szemben, hanem egy idős nénivel szemben gyakorolhatja. A helyzet fordítottja is előfordulhat, a negatív minta agresszív cselekedetét felhasználhatjuk egy jó cél érdekében. (Aronson,E.1992.)
Az agresszió kiváltódhat kommunikációs zavarból. Három kutya sokkal könnyebben ugrik össze, és sokkal nehezebb szétválasztani őket, mint kettőt. A pulyka és a páva küzdelme is könnyen ér tragikus véget. A pulyka behódolási pozícióját ugyanis a páva nem dekódolja. A pulyka pedig ahelyett, hogy elmenekülne, minél többet csipkedik, annál inkább a földhöz lapul.
Katonai szakértők is sokat aggódtak amiatt, hogy Amerika és Szovjetunió között az atomháborút valamilyen kommunikációs zavar fogja kiváltani. Ezért is hozták létre a forró drótot.
A különböző nemzetek térhasználási szokásai is eltérnek egymástól. Amit az egyik nép fia sérelemként él meg, az a másik számára egyáltalán nem udvariatlan. Több ilyen kommunikációs problémát is elemez Edward T. Hall. melyek mind az agresszió forrásaivá válhatnak, amennyiben a félreértéseket a feleknek időben nem sikerül tisztázniuk. (Hall,E.T.1987.)
A hallgatás például lehet sértés is, jelezheti azt is, hogy gondolatainkba szeretnénk mélyedni, de azt is, hogy valami bajunk van. Amennyiben ezzel a magunkba fordulást szeretnénk jelezni igen dühösek leszünk arra, aki ezt nem érti és állandóan problémáink felől érdeklődik, netán úgy veszi, hogy azért hallgatunk, mert megvetjük őt.

Az agresszivitást fokozó tényezők

Az agresszivitás fokozó tényezők közül mindaz elmondható – a freudi Tanatosz-elven kívül -, amit az előzőekben elmondtunk. Fokozza az utánozható minták száma, fokozza, ha az utánozható minta pozitívan van feltüntetve, avagy bennünk az agresszíven viselkedő személy iránt előzetesen már egy pozitív attitűd alakult ki. Fokozhatja a környezet, a szemet-szemért kulturális értékrend. Fokozza a kulturális vagy a történelmi kényszer. Egy ország háborús konfliktusa épp úgy, mint a maffia családba születés. Végezetül fokozhatja bizonyos társadalmi strukturális funkciókból adódó kényszer is, ezek közül már említettük a bűnbakképzést, és a tömegkommunikációt.
A szimpatikus agresszor mintáját látva három lehetséges válaszunk lehet. Vagy az agresszió elutasításával meggyűlöljük példaképünket, barátunkat, visszavonjuk szimpátiánkat, vagy vonzónak ítéljük meg viselkedését is. Ez az egyensúlyelméletek logikáját követő reakciólehetőség. Van azonban egy olyan lehetőségünk is, amikor azt mondjuk, – például ha a gyerek viselkedik nemkívánatosan általában a szülő is ezt teszi -, hogy a viselkedést elítéljük, de a személyt nem.
Mivel az agresszió nézése önmagában is fokozza az agressziót attól függetlenül, hogy a mintaadó szimpatikus-e vagy sem – lsd. a Bobo-baba verését -, ezért komoly támadás szokta érni a televíziót a szociálpszichológusok részéről. Több bizonyíték is utal arra, hogy bizonyos filmeket, könyveket bűnözők egy az egyben leutánoztak. Arra is elvégeztek kísérleteket, hogy az erőszakos filmeket néző fiúk a kontrollcsoporthoz képest erőszakosabban viselkedtek egymással a filmek megnézése után.(Aronson1992.21O.l.) Különösen magas a korreláció a nyolc éves gyerekeknél (Eron-Huesmann,198O.) Azt is tudjuk, hogy a televíziót sokat néző emberek szignifikánsan több erőszakot, több bűntényt képzelnek el, mint amennyi a valóságban valójában megtörténik. Mindez a tömegkommunikáció fokozottabb ellenőrzésére buzdíthat.
A figyelemfelkeltésre koncentráló adók, az agressziónak legkülönbözőbb válfajaival bombázzák a nézőket, miközben a legnézettebb sorozatok – mint például a Dallas – nem is az akciófilmek kategóriájából kerülnek ki. Elképzelhető, hogy a producerek tévednek, mert az agresszió ábrázolása nélkül is lehet magas nézettséget elérni. A televízióadók és a szociálpszichológusok vitájában a sajtószabadság és a művészi szabadság felemlegetése általában patthelyzetet eredményez. Valójában az sem biztos, hogy a kemény intézkedések meghoznák a kívánt hatást. Reménykedni lehet viszont abban, hogy az agresszió évtizedei után, melyek a ‘7O-es évekkel indultak a hippimozgalmak lecsengésével, újabb békésebb évek következnek. Az agresszióküszöb emelkedése ugyanis egy idő után kimeríti a figyelemfelkeltés lehetőségeit, és csak egy olyan abszurd humorban képes továbbfunkcionálni, mint amilyennel a Monthy Python produkciókban találkozhatunk.
Az agressziót fokozhatja még egy olyan tárgy, szituáció vagy a cselekvésben résztvevők számára valamilyen egyértelmű utalás, amelyből az agresszióra lehet asszociálni. Aronson ezt úgy fogalmazza meg, hogy a puska ravasza is meghúzhatja az ember ujját. Erre vonatkozóan is végeztek kísérletet, ahol is a teniszütő kevésbé váltott ki agressziót, mint a puska jelenléte.(Aronson, 221.l.)
Az is fokozza az agressziót, ha olyan csoportot választunk példaképünknek, amelyikben sok az agresszív megnyilvánulás. A vonatkoztatási csoport kiválasztása nagymértékben függ a szocializálódástól. Nem feltétlenül követi a fiatal a hagyományos felnőtt mintákat, s kortárscsoportjában is csak akkor választ toleránsabbat, ha benne az ilyen értékek már interiorizálódtak.
Külön vizsgálatokat végeztek arra vonatkozóan is, hogy például maga a tömeg, a zaj, vagy a meleg mennyire agresszió fokozó. Általában azt találták a kutatók, hogy ezek a küső tényezők önmagukban csak akkor növelik az agressziót, ha már előzetesen is az agresszivitás a szándékunk.(részlertesebben ld. Mummendey, A.1995.)
Érdemes felidézni Milgram híres kísérletét, melyben a szociálpszichológusok agresszív viselkedésre tudták rávenni a kisérleti személyeket, s amellyel azt igazolták, hogy agresszív hajlandóságaink összefüggésben állhatnak konformitásunkkal is. A beépített kísérletvezetők álsorsolás után a kísérleti személyt egy olyan szobába vezették, ahonnan vélt áramütéseket adhatott a másik szobába került embernek. Az alanyoknak azt mondták, hogy a „tanulók” büntetés hatására történő eredményességét fogják vizsgálni. Minden egyes kérdésre fejhallgatón jött a válasz, amely ha helytelen volt, a kísérleti személynek a következő gombot kellett megnyomnia, amely egyre magasabb áramütést mért a képzelt áldozatra. Akkor is ezt kellett tennie, ha egyáltalán nem jött válasz. Amikor a magnóról megszólalt a könyörgés, melyből a kísérleti személy valóban azt hihette, hogy nagy fájdalmakat okoz, s hogy a másik fél ki akar szállni, a kísérleti személy a kísérlet vezetőjéhez fordult, aki ilyenkor azt válaszolta neki: “Ön elvállalta, hogy segít nekünk felmérni, hogy mivel lehet javítani a tanulás eredményességét, most már nem hagyhatja abba.” Ekkor rendszerint azt kérdezték, hogy ki fogja vállalni a felelősséget, ha a másik véletlenül meghal. A kísérletvezető azt felelte, hogy ő vállal minden felelősséget. A kísérleti személyek kétharmada végig csinálta a kísérletet, azaz azt hihette, hogy valóban megölt egy villamosszékben valakit.
Mindebből Milgram az agresszió fokozására két következtetést vont le. Az egyik, hogy az agressziót fokozza, ha nem látjuk az áldozatot, a másik, hogy fokozza, ha annak megtételére parancsot kapunk, s lehetőleg olyan személytől, akiről elhihetjük, hogy a felelősséget átvállalhatja tőlünk. Ilyen lehet egy fehér köpenyes magas presztízsű egyetemen dolgozó kutató, vagy egy nemzetet reprezentáló katonatiszt.
Valami hasonló szociálpszichológiai reakció figyelhető meg a második világháború fasiszta Németországában is. A tisztek azt mondták, ők mindenért vállalják a felelősséget, így a katonák nyugodt lelkiismerettel harcoltak. A nünbergi perben is igen gyakori védekező érv volt, a “parancsra tettem”.
Természetesen a katonai szituáció az erőszak fokozásának legszélsőségesebb esete. A szociálpszichológiai kísérletekből azonban az derül ki, hogy az erőszak fokozásához a szankcióval való fenyegetőzés nem is igen szükséges. Nyilvánvaló, hogy egy katonát hadbíróság elé lehet állítani, ha nem teljesítjük a parancsot.
Annak ellenére azonban, hogy a szankciókkal való fenyegetést is beleértve jóformán minden szociálpszichológiai feltétel adott egy háborúban az agresszió elkövetésére, tudunk olyan példákat, amikor valaki “véletlenül” nem a falura dobta le a bombát, hanem a mezőre. Megjegyezzük azonban, etikailag nem kielégítő megoldás az sem, ha szándékosan mellélövünk, a lövészárokban mellettünk lévő bajtársunk ugyanis azt hiheti, hogy a parancsot maradéktalanul teljesítettük.
Egy másik igen híres kísérlet az agresszió előidézésében szintén a helyzet hatalmát hangsúlyozza. Philip Zimbardo egészséges főiskolásokkal végezte a kísérletet. Véletlenszerűen egyik részükből őrök, másik részükből elitéltek lettek. Az őröknek megmondták, hogy nem erőszakoskodhatnak, s a gumibottal való érintés szimbolizálja azt, hogy megütnek egy rabot. Az elitéleteknek nem mondtak semmit, csak azt, hogy egy kísérletben vesznek részt.
Egy hét után abba kellett hagyni a kísérletet, mert az őrök miután levertek egy lázadást, egyre többet erőszakoskodtak, egyre durvábbak voltak, beleértve még azt is, hogy az elitélteket egymással szexuális játékokra kényszerítették. Már a második naptól fogva volt akit el kellett engedni, mert idegösszeroppanást kapott. Ez is egyfajta menekülés a szituáció elől. Utóbb az elitéltek azt is mondták, hogy az őrök kiválasztása úgy történt, hogy az erősebbekből lettek a felügyelők, pedig ilyesmiről szó sem volt. Az elitéltek magasabbaknak, és erősebbeknek látták az egyébként ugyanolyan magas és erős őröket.
A kísérletben azt próbálták meg megérteni a szociálpszichológusok, hogy nem az egyénben, hanem magában a helyzetben kell keresnünk az erőszak kiváltásának forrását, hiszen a kísérleti személyek egyébként minden szempontból átlagos, sőt átlag fölötti műveltséggel rendelkező fiatalemberek voltak.

Az agresszió csökkentéséről szóló elméletek

Az egyik legrégibb elmélet a katarzis-elvből fakad. E szerint megnyugszunk, ha kiélhetjük felgyülemlett indulatainkat, tehát ha az indulatok mennyiségét állandónak vesszük, lelki egyensúlyunkat az szolgálja, ha azt minél inkább kiélhetjük. A gondolatmenetben mindössze egy dolog tartható tévedésnek, és ez az, hogy a kiélés nem csökkenti az agressziót, feltehetően azért, mert az indulatok mennyisége sem állandó.
Háborús országok bűnügyi statisztikáját hasonlították össze olyan országokéval, amelyek kimaradtak a háborúból, és azt találták, hogy a háborúban résztvetteknél a háború befejezése után is jóval több bűncselekmény volt megfigyelhető. A katarzis elméletből ennek ellenkezője kellett volna, hogy bekövetkezzék. Világos azonban, hogy a feszültségek elintézési módjában a háborús országok több erőszakos mintával szolgálnak. Az erőszakos minták száma pedig úgy tűnik jobban fokozza a másnak ártani akaró agressziót, mint amennyivel csökkenti a katarzis elv. Egy focimeccsről távozó tömegnek is a katarzis-elv nevében kevésbé kéne agresszívnek lennie, de tudjuk, hogy ennek épp az ellenkezője az igaz.
Bizonyos igazságtartalommal azonban rendelkezik a katarzis-elv, s a hibát csak akkor követjük el – vallja ma már minden szakember -, ha az elvet a pedagógia szolgálatába próbáljuk állítani. Ranschburg Jenő végzett egy kísérletet, amely a katarzis-elv létjogosultságát bizonyítja. (Ranschburg,1995.113-116.l.)
Ebben a kísérletben a diákoknak egy feladatot kellett megoldaniuk, a kísérletvezető azonban nem adott rá elég időt, és azzal is frusztrálta őket, hogy azt mondta, a diák nem elég ügyes a feladat megoldásához. Ezek után a diáknak lehetőséget adtak arra, hogy visszabüntesse a tanárt. A tanár azt mondta, hogy a diák gondoljon egy számra egy és tíz között, s amennyiben ő nem találja el, a diák megnyomhat egy gombot. Egyik esetben a gomb megnyomására a tanárra kötött elektródán keresztül egy kis áramütés volt adható. A diák láthatta a tanár összerándulását. A kontrollcsoportnál a gombnyomás csak egy égőt gyújtott fel.
Azok a diákok, akik büntethettek a frusztrálásuk után, sokkal inkább megnyugodtak. A nyugodtság mértékét a diákok tenyerére csatolt áramerősség méréssel is tesztelték. Izgatottabb állapotunkban ugyanis tenyerünk izzad, és ezen kívül magasabb áramerősséget is produkál, amely jól mérhető. Azoknál a diákoknál, ahol csak az égő gyulladt ki, a tenyerükben mért áramerősség nem csökkent, vagyis nem nyugodtak meg.
Legjobban akkor nyugszunk meg, ha azt büntethetjük meg, akitől a frusztráció származik. Erre azonban nincs mindig lehetőségünk. Ilyenkor agressziónkat átvisszük valahova máshová. Az agresszió-átvitel történhet emberre, vagy valamilyen tevékenységbe. Épp arra van lehetőségünk, hogy az agressziónkat pozitívan éljük ki, s ez szocializációval és önneveléssel érhető el.
Sok esetben – ahogy azt már képletünknél is láttuk -, a motiváció nem elegendő a cselekvéshez, de ha az agresszió mértéke kellő szintűvé válik, a cselekvés elindul. Gondoljunk például egy tudósra, aki mindaddig nem kezd bele kísérleteibe, míg kollégái hitetlenkedésükkel kellő mértékben fel nem dühítik. Megtehetné, hogy kollégái kifúrásával próbál válaszolni a frusztrációra, de az is lehet, hogy fokozni fogja munkatempóját. Úgy gondolom, igen sok értékes dolog köszönheti születését az agresszivitás prsoszociális viselkedésbe fordulásának.
Mielőtt példáinkból kibontanánk a nemkívánatos agresszió csökkentésének lehetőségeit, még egy keveset foglalkoznunk kell a katarzis-elmélet cáfolatával is. Továbbra is csupán a katarzis-elmélet pedagógiai továbbgondolásának cáfolatára van szükség. E szerint az agresszió kiélése nem csökkenti, hanem fokozza az agressziót.
Nem igazán lenne okos dolog, ha a diákoknak mindig lehetőségük lenne arra, hogy az őket érő sérelmet megtorolják. Ez ugyanis a frusztrációtól való megszabadulás egyetlen járható útját mélyítené el, ez pedig a bosszú. A bosszúállás is csak akkor csökkenti rövid távon az agressziót, ha arányban áll a sérelem nagyságával. Hosszú távon viszont a bosszú, mint tudjuk, csak újabb agressziót szül.
Abban az esetben, amikor a bosszú jóval nagyobb, mint amilyen a sérelem volt, leggyakrabban az önigazoló mechanizmus lép érvénybe. Például a diáknak lehetősége van arra, hogy az őt ért sérelem után a tanárt kirúgják az állásából. Például az egyetemista tüntetőket nem szívelő felnőtt olyan szituációba kerül, hogy véleménye hangoztatása után több diák megsérül, sőt akár néhány meg is hal. Ilyenkor az embernek meg kell győzni magát arról, hogy a diák megérdemelte hogy belelőttek, a tanár megérdemelte, hogy kirúgták, hiszen amúgy is rossz ember volt.
A katarzis-elméletből fakadó pedagógiai tanácsot az agresszió kiélésére tehát cáfolhatjuk a kognitív disszonancia elmélet segítségével is.(Festinger,L. 1957.) Ebben az esetben a következő logikát követhetjük. Disszonancia ott lép fel, hogy a büntetés jóval nagyobb, mint a minket ért sérelem. Ezt úgy is csökkenthetjük, hogy megmagyarázzuk magunknak, hogy az áldozat sokkal bűnösebb, mint előzőleg gondoltuk. A folyamat során a támadás célpontja iránt érzett ellenérzéseink felerősödnek, és ez fokozza annak a valószínűségét, hogy amikor megtehetjük, az áldozat ellen újabb agressziót fogunk elkövetni.
A láger őrei általában meggyőzték magukat arról, hogy a láger lakói valójában nem is emberek. A fentieknek a dehumanizáció voltaképp a legszélsőségesebb formája.
Az agresszió csökkentésének pedagógiai kérdése a büntetés. Az eddigiek alapján már világos, hogy a büntetés mivel frusztrál, voltaképp növeli az agresszió feszültségét, de az is sejthető, hogy a büntetés elmaradása pedig megerősíti az agressziót. Ez utóbbi igazolására Siegel és Kohn 1959-ben végzett kísérletét idéznénk.(Ranschburg 1995. 111.o.) Az agresszíven viselkedő gyermekek jelenlétében egy felnőtt nem csinált semmit. Ez a szituáció volt összehasonlítva azzal, amikor az agresszíven viselkedő gyermekek mellett nem volt felnőtt. Szignifikánsan nagyobb mértékben viselkedett agresszíven a hasonló szituációban az a gyermek, amelyik mellett a felnőtt először jelen volt, mint az, amelyik mellett nem. A hallgatás ugyanis beleegyezés, a gyerek ezt viselkedésének megerősítéseként értelmezhette, míg abban az esetben, amikor nem volt mellette felnőtt, bűntudatot érezhetett, és saját magát nevelhette le a viselkedés másodszori gyakorlásáról. Mindebből az következik, hogy a nem kívánatos viselkedést nem szabad szó nélkül hagynunk, mert azzal megerősítjük. De milyen mértékű legyen a büntetés?
A büntetéssel kapcsolatos második kérdés az erős vagy gyenge büntetés kívánatossága. Az enyhe büntetéssel az a probléma, hogy az talán nem ijeszt el a negatív agressziótól, és így megerősödik a viselkedés, míg a túl szigorú büntetésnél a büntetett azt mondja magának, hogy a viselkedést nem azért kerüli el, mert ő sem ért vele egyet, hanem azért, mert nem éri meg a kockázatot. Megfelelő mértékű büntetés esetén – amely mindig egyéntől és szituációtól függ – van csak arra lehetőség, hogy a gyerek egy idő után magáénak vallja a kívánatos értéket.
Az aránytalanul nagy büntetéssel nevelő szülő gyereke két ok miatt is agresszív lehet. Egyrészt, mert a cselekedetei, az erkölcsi világképe nem internalizálódik, másrészt mert a látott és utánozható minta valójában maga a szülői erőszak.
Aronson ír le egy esetet, amelyből az is sejthető, hogy a büntetés a felnőttek esetében sem könnyen szocializál. Bűnözőket engedtek el büntetésük letöltése előtt, mert kiderült, hogy nem biztosítottak nekik megfelelő védelmet. Ezek az emberek jóval kevésbé estek vissza később, mint azok, akiknek le kellett ülniük az egész büntetésüket. Vagyis azoknál, akiket előbb kiengedtek, úgy tűnik jobban megtörtént az internalizáció, mint azoknál, akik letöltötték a büntetésüket, s akik úgy is gondolhatták, hogy legközelebb majd jobban vigyáznak, hogy ne kapják el őket, de azt már kevésbé gondolták, hogy meg kéne változniuk.
Az agresszió csökkentésére gyakori pedagógiai, de társadalmi módszer az agresszió modelljének megbüntetése. Ez egyrészt megerősítheti a társadalom vagy a gyerek értékeit a jóról és a rosszról, de nem feltétlenül. Elképzelhető, hogy a frusztrált helyzetbe, a megszégyenített helyzetbe nem akarunk belekerülni, miközben a bűnbak viselkedése igen imponálónak tűnik a számunkra.
Az is lehet vonzó, hogy a bűnbak magához vonzza az emberek figyelmét. Úgy tűnik, századunk végén a jelentéktelenségtől rettegünk a legjobban. Nem az autoriter, az individualitást elnyomó hatalomtól félünk, mint a század elején, hanem attól, hogy a kutya sem törődik velünk. Ilyen szituációban negatív hősnek is jobb lenni.
Hasonló ez ahhoz a jelenséghez, amikor a gyerek azért rosszalkodik, hogy felhívja magára a figyelmet. Amikor megkapja a büntetést, voltaképp eléri amit akart. Amennyiben a cél a figyelemfelkeltés, a büntetés akár jutalomként is átélhető.
Az agresszor helyes mértékű büntetése, és az agresszió modelljének megbüntetése azonban alighanem nélkülözhetetlen az agresszió csökkentésére. Nem árt azonban, ha tudjuk, egyik sem királyi út. Sokkal hálásabb az alternatív viselkedésminták jutalmazása. A frusztrációnak nem szükséges negatív agresszióban kitörnie, ahhoz azonban, hogy pozitív cselekvésbe torkolljon igen fontos, hogy a szocializáció során megtanulja az ember, hogy feszültségeit milyen módon vezetheti le. A figyelemfelkeltési vágy az alternatív viselkedésmintákon keresztül is kiélésre kerülhet, s igen fontos, hogy ne erősödjék meg a deviáns viselkedés önjutalmazó aspektusa.
A jó példák jelenléte mind társadalmi szinten – adakozás, szponzorálás, önszerveződés stb. -, mind az egyéni élet szintjén arra ad lehetőséget, hogy a negatív agresszív megnyilvánulások ne váljanak konform viselkedéssé. Ilyen például az öngyilkosság. A frusztrációra lehet ez egy megoldási modell, amennyiben a kultúra része. Az öngyilkosság feltüntethető nemes cselekedetként is, bátorságként, erkölcsi magasrendűségként.
Magyarország magas öngyilkossági statisztikája nem utolsó sorban a frusztráció megoldásának jó példáinak hiányából fakad. De konform viselkedés lehet egy tömegjelenség is, például egy lincselésben való részvétel.
A negatív agressziónak egyik legjobb csökkentési módja az empátia fejlesztése. A másik ember érzelemvilágába való behelyezkedés fejleszthető, és az is bizonyított, hogy az empátia és az agresszivitás között negatív korreláció van.
Egy macska feltehetően nem érez empátiát az egérrel szemben, amikor játszik vele. Nála az empátia teljes hiánya olyan kegyetlenségben nyilvánul meg, amely egyébként az állatvilágban igen ritka. De az is lehet, hogy a többi állattal ellentétben a macska mégis csak sejt valamit az egér hangulatából, és épp az efölött érzett öröme váltja ki belőle e “szórakozás” magasabb fokát.

Az agresszió eloszlása

Az ember ingerküszöbe igen tág határok között mozog az agressziót illetően. Feltételezhető, hogy bármilyen típusú kultúrába is születünk, igen jól tudunk alkalmazni az ott gyakorolt agressziós mintákhoz.
Másrészt azonban azt is láttuk, hogy az agresszió fő kiváltó tényezője a frusztráció, láttuk, hogy a frusztráció kiélésére lehetőség van a katarzis-elmélet alapján agresszióval és agresszió átvitellel. Itt egy meghatározott mennyiségű frusztráció tűréssel kell számolnunk, ami az egyénekben már különböző mértékű. A frusztráció tűrés és az agresszióra való hajlandóság részben öröklött is, amit azonban igen nehéz bizonyítani, a kulturális változatosság miatt.
Az állatvilágban, különösen a dimorf alakú fajoknál, tehát ott, ahol a nőstények igen különböznek a hímektől, a hímek között állandó dominanciaküzdelem van. Ebből arra gondolhatunk, hogy állandó szelekció történik az agresszívebb gének javára. Valójában a szelekció nem fokozza a végletekig az agressziót, hiszen az agresszivitás idegbetegségbe csap át, és csökken annak a példánynak a túlélési valószínűsége, amelyik nem tud uralkodni magán. Ebből a szempontból az embereknél is hasonló a helyzet. Az igen agresszív egyén lehet, hogy sok kárt okoz a környezetében, de a legvalószínűbb az, hogy ő maga is már fiatal korában vagy balesetet szenved, vagy áldozat lesz. Az amerikai statisztikák azt mutatják, hogy sokkal nagyobb valószínűséggel halnak meg erőszakos halállal azok, akik fegyvert viselnek, mint azok, akik nem.
Az agresszivitás eloszlása tehát úgy véljük igen sokáig tartó evolúciós fejlődés eredménye, s az embereknél is egy normális eloszlást követ. Az agresszív gének eloszlása, amennyiben egyáltalán van ilyen, feltételezhetően állandó. Egy genetikai változás legalább tíz-tizenkét generációt igényel, s ez több mint háromszáz év. A kultúrák azonban ennél általában gyorsabban változnak, így néhány törzsi társadalomtól eltekintve – amelyekben találhatóak is rendkívül békések és harcosak -, feltehetően egy állandó, az egész emberiségre kiterjedő genetikai agresszió és frusztráció tűrő eloszlással van dolgunk. Egy-egy háború nem tud változtatni ezen az eloszláson.
Az egyén akkor szenved, ha az ő habitusaitól lényegesen eltérő közegbe kerül. Kevésbé problematikus a szelíd világba csöppent agresszív személyiség esete, hiszen például veszélyszükségletét kiélheti hegymászásban, vagy más kockázatos sportban. Arra is van mindig mód, hogy vagy rablónak vagy pandúrnak szegődjön.
Megoldhatatlan helyzetbe kerülhet viszont az átlagosnál kisebb agresszióval rendelkező, ha agresszív világba csöppen. Lehetne éppenséggel egy másik környezetben kapcsolatorientált, kifelé forduló, ilyenkor magába fordul.(Általában azonban a kis agresszióval rendelkező emberek már eleve introvertáltak) Mivel maga a helyzet frusztrálja őket, mégiscsak felgyülemlik bennük az agresszió, amit azonban önmaguk ellen fordítanak.
Fordított esetben is előfordulhat hasonló mechanizmus. Az eleven, verekedésre, küzdelmekre fogékony kisgyerek is, ha csupa melankolikus alkatú gyerek közé kerül, hamarosan magára marad, mert a többiek nem lesznek hajlandóak játszani vele. Hamarosan érezni fogja, hogy ő más, mint a többiek, emiatt kisebbségi érzése lesz, és agresszióját is maga ellen fordíthatja.
Az agresszió eloszlása kérdésében is könnyen szembekerül egymással a szociobiológia és a szociálpszichológia. Valószínűnek tartható azonban, hogy az agresszió pozitív és negatív oldalra bontását a szociálpszichológiának is mindinkább magáénak kell vallania, míg az agresszió eloszlása tekintetében a szociálpszichológiának nem szükséges feladnia az ember alkalmazkodó képességének tételét, míg a szociobiológiának sem az agresszív gének eloszlásáról szóló kiindulópontját.

Válasz