A nemfotós filozófiája

Réka blogján találtam erre a bejegyzésre:

Olvasom a Panamericana blogot (nagyon élvezetes, aki még nem kapott rá, az nyálazza át együltében az eddigi bejegyzéseket, majd kövesse az újakat), a kedvenc bejegyzéseim az Olvasói kérdések kategória. Ma megakadt a szemem egy fotózással kapcsolatos kérdésen, hogyaszongya:

Többször szerepelt már a blogon, hogy nem vagy nagy fotós, és elég egy iPhone4 a képekhez. Nem gondoltad mégis úgy egy két helyen, ahova az ember – szinte egészen biztosan – egyszer jut el (Húsvét szigetek, Galápagos, Antarktisz, stb.), hogy azért kellett volna vinni egy rendes fényképezőgépet is valami normális objektívvel?
Remélem válaszommal nem taposok egyetlen hobbifotós lelkébe sem. Az a helyzet, hogy engem nemcsak nem érdekel a fényképezés, hanem eleve nem is értem, mi szükség van arra, hogy valaki egy ezerszer lefotózott hegyet ezeregyedszerre is megörökítsen. Szeretném azt hinni, hogy azzal, hogy magyarul, sajátosan magyar szemszögből írok olyan vidékekről, amelyekről minimális, esetleg semmilyen szöveg nem született magyarul, én valami újat csinálok. A fotózással viszont szerintem nem ez a helyzet, és ne is mondja nekem senki, hogy egy hetet eltöltve a Húsvét-szigeten olyan képeket tud csinálni, olyan perspektívákat tud észrevenni, mint őelőtte soha senki. Ezért egyetlen egyszer sem gondoltam, hogy nekem bárhol egy jó kamerára és egy normális objektívre lenne szükségem. Ha nagyon emlékezni vágyok majd, előkapom a magam vacak kis képeit, ha meg gyönyörködni, akkor beütöm a Flickr vagy a Google képkeresőjébe, hogy “Antarctica”.

Ti mit szóltok ehhez a felfogáshoz? Gyakran hallani, hogy ‘minek fotózol tájképet/madarat/modellt/házat, hiszen úgysem lehet újat alkotni, már mindent, mindenhogyan lefotóztak”. Engem az utolsó mondat gondolkodtatott el, hiszen ahhoz, hogy Bede Márton egy raklapnyi találatban gyönyörködhessen a google vagy flickr keresőtalálatok között, ahhoz bizony arra is szükség van, hogy valaki N+1-edszer is lefotózza azt, amit előtte már kiscsilliárd ember, remélve, hogy ő is hozzátesz valamit az össznépi képkincshez.

Vélemények?

Én önző vagyok: elsősorban nekem kellenek azok a hangulatok, amiket én, úgy, ott és akkor – senki által nem megismételhető módon örökítek meg (és ez nem nagyképűség, csak egyszerűen így van). Ha más képeit nézegetem ugyan arról a helyről, szinte biztos, hogy nem idéződnek fel olyan intenzíven az ott és akkor általam átélt hangulatok. Szóval hangulatkonzerveket készítek – mondtam már? :) És tudom, hogy ehhez nem feltétlenül kell tükörreflexes fényképezőgép, de nekem a minőség is fontos (és ez sem nagyképűség, csak egyszerűen így van).

Frissítve (2012. 06. 13.): Kiemelek ide néhány véleményt másoktól:

TiSza: Teljesen egyetértek a blogban idézett illetővel. Sőt, kiegészíteném azzal, hogy hegedűt se vegyen a kezébe senki, mert elhanyagolhatóan kicsi a valószínűsége, hogy úgy játssza majd el Bach szólószonátáit, mint Yehudi Menuhin, akkor meg minek az a hosszú, időigényes szenvedés? Elég elővenni egy CD-t és meghallgatni. Sportolni is hülyeség. Nézd a tévén, úgyis jobbak nálad. Saját élmény? Hangulat? Minek? Azt hiszed, a tied jobb vagy különb, mint másé volt? Ez a perc sem más, mint az előző évezredek ócska mása! Egyáltalán, mi a fenének vagy a világon, ember?

grimpix: Hát nem tudom… Kár, hogy nincs itt a Susan Sonntag könyv, A fényképezésről. Érdemes elolvasni, mert sokkal mélyebb gondolatok vannak benne, mint amilyeneket a mindennapokban ki bírunk préselni magunkból. Nekem most csak a vicc jut eszembe, amikor a turistát kérdezik, hogy miért nem fotózik. Hát mert ő ott helyben nézi meg. Ahogy telik az idő egyre inkább el tudom engedni magam mellett ezt a fotózási kényszert, mikor valami jó helyen vagyok – persze nem mindig sikerül. Aki igazán vérfotós, sohasem érti meg, hogy jelen lenni valahol és csak beszívni a pillanatot, mekkora élmény. Pont ahogyan az sem érti, aki nem fotózik, hogy micsoda időgép a fotográfia. Persze azért mélyen úgyis tudjuk, ha nem is valljuk be, hogy az egész fotózás, mint megannyi cselekedetünk, csak egy illúzió. A halhatatlanság illúziója.

Horváth Tamás: Én akkor vagyok elégedett magammal, amikor nem azt sikerül lefotózni, amit láttam, hanem amit otthon látni szeretnék.