Hatodik telefonom: Sony Xperia Z2

Előzmények (Samsung Galaxy Note)

Tavaly novemberben, mikor a CyanogenMod alkalmazása pár napra felkerült a Play-be (míg a Google el nem távolította), végre rászántam magam a gyári 4.0-s Android lecserélésére (mindig kiakaszt, hogy a szoftverfrissítést illetően ennyire leszarják a gyártók a csak egy-két éves csúcstelefonjaikat is), és felraktam helyette a Samsung Galaxy Note-omra a CyanogenMod legutóbbi stabil (Android 4.3-ason alapuló) verzióját. Így már végre használhattam a Google térképét és navigációját (ami 4.0-n bármilyen keresést indítva rajta azonnal lefagyott), kaptam még egy csomó hasznos újítást, és persze a szememnek is kedves volt, hogy megszabadultam a Samsung TuchWiz felületétől. Aztán elkezdődtek a bajok: lassú volt; kb. minden tizedik videófelvételnél lefagyott; nem rögzítette a fotókhoz a GPS koordinátákat (hiába állítottam be); nem tudtam frissíteni egyes alkalmazásokat, mert a hibaüzenet szerint nem volt elég hely (felszabadítani meg nem tudtam – és nem jöttem rá, mi foglalja el); és a hab a tortán az alig egy éves (már a második gyári) akkumulátor volt, ami alig bírta, ráadásul elkezdett púposodni is.

Sebaj, továbbra se akartam a fogyasztói társadalom mintapéldányává válni, gondoltam, használom még legalább egy évig a 2011 karácsonyára kapott telefonomat. Lecseréltettem 8000-ért a keretet (pontosabban csak ezzel együtt lehetett megoldani a fényképezőgép védőlencséjének cseréjét, amit decemberben sikerült alaposan összekarcolnom); vettem 2500-ért utángyártott (az eredetinél 100 mAh-val „nagyobb”) akkumulátort; és vártam a CM11-et (Android 4.4). Utóbbi máig nincs, előbbi meg még kevesebb ideig bírta, mint a haldokló gyári. Már fontolgattam egy új, gyári akku beszerzését, miközben egyre közeledett a születésnapom, és ezzel együtt egyre többször hangzott el feleségem szájából kedvesen a kérdés: „nem szeretnél egy új telefont?”

Negyvenedik életévem betöltése előtt két nappal annyira sikeresen beleültetődött az a bizonyos bogár a fülembe, hogy elkezdtem utánanézni: mi a mai legjobb választás okostelefonok terén. Ennek vége az lett, hogy vasárnap megrendeltem, és már alig vártam a hétfőt, hogy kézbe vegyem feleségem ajándékát, a hatodik telefonomat.

Miért Sony Xperia Z2?

Hogy rögtön a döntő érvvel kezdjem: a ma kapható „csúcsokosok” közül tudtommal a Sony Xperia Z2 az egyetlen, ami kimondottam vízálló (másfél méter mélységig akár fél órán át fürdethető). A másik, amibe nagyon beleszerettem: a dedikált fényképezőgép gomb, és a sokoldalú kamera. De nem akarom túl hosszúra fogni, a lényegre térek, leírom mi tetszik és mi nem – két hét használat után.

Sony Xperia Z2 – ami tetszik

Vízállóság
Tetszik a feljebb már említett vízállósága (ami az IP-skálán 8-as, vagyis legmagasabb minősítésű): felszabadító érzés, hogy nem kell foglalkoznom futás közben az esővel (vagyis nem kell külön zacskóba bugyolálnom a telefont); és a kádban ülve a telefonomon olvasgatva felesleges azon aggódnom, hogy vizes lesz. Már várom, hogy strandoláskor kipróbáljam vele a vízből fotózást.* (Kipróbáltam, tapasztalatok a bejegyzés végén.)

Fényképezés
Nagyon tetszik a szintén már említett önálló gomb a fényképezéshez. Ezt benyomva 1-2 másodpercen belül már lehet is fotózni. Sőt be lehet állítani, hogy a gombot nyomva tartva sorozatfelvételre kapcsoljon – nagy sebességgel másodpercenként 10-12 fotó, vagy normál sebességgel másodpercenként 2-3 fotó (utóbbival használom) – és egészen addig míg a gombot nyomva tartom (vagy gondolom, amíg be nem telik a tárhely – biztosan nem tudom, mert a 800. expozíció környékén meguntam a tesztet) készülnek a 8 megapixeles fotók. Ezeket egyébként érdemes a belső tárhelyre menteni, vagy nagy sebességű SD kártyát használni, mert átlagos kártyánál fagyás a vége. Azt is be lehet állítani, hogy a kijelzőre bökve – élességállítás után – rögtön exponáljon is. Nagyon jó még a nagysebességű videó, lassított felvételekhez; a SteadyShot (a kamera mozgásának kompenzációja a simább, stabilabb videókhoz); illetve külön szeretem, hogy a kamera lencséje a telefon sarkára került (így könnyebben odadugható bárhova, és a futásnál használt telefontartó karpántnak is elég csak a sarkát félrehajtani fotózáshoz).

Akkumulátor
Na ez valami elképesztően hihetetlenül fantasztikus élmény, hogy reggel elmegyek egy másfél órás futásra, a térkép miatt folyamatosan bekapcsolt kijelzővel, aztán egész nap nyúzom a telefont (mert még új ugye), wifin letöltök rá a Spotify-ról 8 GB zenét, az autóban bekapcsolom a navigációt, hallgatom róla az imént letöltött muzsikát (és közben direkt nem dugom rá a töltőre), fényképezek pár százat, meg Luca is (mert a kiterjesztett valóság funkcióval előjönnek a dinók, úszkálnak a halak, és egyéb vicces dolgok történnek), és estére nem merül le! Eleinte azt hittem, hogy a bekapcsolt energiatakarékos Stamina üzemmódnak köszönhető mindez, de az legfeljebb csak rásegít az egyébként is zseniális akkumulátor teljesítményre (most 36 órája húztam le a töltőről, és átlagosnak mondható használat mellett 40 %-on áll – Stamina nélkül).

Apróságok
Beállítható, hogy a kijelző dupla érintésre bekapcsoljon; akárcsak az, hogy a telefon automatikusan csatlakozzon a mentett Wi-Fi hálózathoz; testre szabható, hogy mi történjen, ha más eszközökhöz csatlakoztatom (pl. ha rádugom a töltőre 22 és 8 óra között, akkor váltson néma üzemmódra; vagy amikor csatlakozik az autó dokkolójához, a hangerőt tekerje csutkára; vagy a fejhallgató kihúzásakor szüneteljen a lejátszás, csatlakoztatva pedig induljon újra); és nagyon jól jön az NFC funkció is a Dension dokkolóhoz.

Sony Xperia Z2 – ami nem tetszik

Külső
Gondolkodtam, hogy ezt a témát esetleg az ami tetszik részben is megemlítsem, mert végül is szép tárgy ez a telefon. A probléma az ergonómiával van, amit ebben az esetben a dizájn alá rendeltek. Benyúlok a zsebembe a telefonomért, és nem tudom azonnal, hogy melyik oldala az eleje, mert mindkét fele sima, csúszós üveg borítású. Vicces, hogy ebből a szempontból az első okostelefonom volt a legjobb, nagyon szerettem a HTC Hero előrehajló alsó részét, melybe a hüvelykujjamat beleakasztva húzhattam elő a zsebemből – és kézbe venni, használni is sokkal kényelmesebb volt, mint egy szabályos téglatest formát.

Fényképezés
A fényképezőgép funkciói közé sajnos nem csak szerethető dolgok kerültek. Számomra a legnagyobb csalódást a képminőség okozta: a két és fél éves Samsung Galaxy Note-hoz képest egyértelmű visszalépés a képek dinamikatartománya; ráadásul a könnyebben kiégő/bebukó részek sokkal kevésbé javíthatók utólag Lightroommal, mint a Note esetében – bár sötétben egyértelműen jobb a Sony a Samsungnál. A 20,7 megapixelt pedig el kell felejteni: egyrészt láttam egy tesztet a neten (persze most nem találom), ahol egymás mellé rakták a 20,7 és a 8 megás képeket úgy, hogy utóbbit szoftveresen nagyították előbbi méretére, és nem volt számottevő különbség; másrészt a fényképezőgép mindig a teljesen automata 8 megapixeles üzemmódban indul. Gyorsan le is mondtam a 20,7 megapixelről, így legalább több hely marad a vincseszeteren. De a „legjobbat” a végére hagytam: a fényképezőgép indításakor elhangzó kis hangeffekt kikapcsolhatatlan! Csak akkor nem szólal meg, ha a kijelzőről indítod a kamerát (de lezárt képernyőről még akkor is), vagy előzőleg elnémítod a telefont! Baaaazdmeeeeeeg…

Apróságok
Soha nem akartam, és nem is akarok egyetlen telefongyártó felé sem elköteleződni, sajnálom, hogy a Nexus készülékeken kívül ritka a stock Android, mint a fehér holló. A Sony alkalmazásai közül egyedül az albumot használom (ezt meglepően jól összerakták), a többiről meg érdemes elolvasni a HWSW cikkét (Szoftver és szolgáltatások rész). Itt már csak olyan apróságok hiányát említem, hogy nincs alapból egy elemlámpa funkció, vagy a kikapcsolásnál újraindítási lehetőség.

Összefoglalva

A negatívumok közül a külsőségeknél említettek könnyen megszokhatók; a fényképezőgép végül is megfelelő minőségű, és a pozitívumainak köszönhetően végeredményben több jó fotó készítését teszi lehetővé (a kamera indulását kísérő kikapcsolhatatlan hangeffektet viszont nem tudom megbocsájtani); az apróságok pedig szinte szóra se érdemesek – tehát egyértelműen és nagyon a pozitívumuk felé billen a mérleg nyelve: a vízállóság, a sokoldalú kamera (a külön bekapcsoló-exponálógombbal), a lenyűgöző akkuteljesítmény és az élmezőnybe tartozó hardver a ma kapható legjobb választássá teszik a Sony Xperia Z2-t. Két hete örömmel használom, és nem cserélném el semmilyen más telefonra.

Utószó

A Samsung Galaxy Note-omért egy kereskedőnél kaptam 20000 forintot, plusz a Z2-eshez egy 16 gigás micro SD kártyát, egy képernyővédő fóliát (felhelyezve) és egy szilikon tokot. Valahogy bennem volt, hogy ezt a csodás új szerkezetet óvjam ahogy csak lehet. De a szilikon tok gusztustalanná tette, és én elgondolkodtam: két-három év alatt (amíg feltehetően az enyém lesz) elköltök a védelmére 5-10 ezer forintot, hogy aztán végül 5-10 ezer forinttal drágábban adhassam el (vagyis anyagilag ugyan ott vagyok) – és közben soha nem használtam gyári szépségében. Másnap vissza is vittem a tokot…

* Fentieket pár nappal korábban írtam, a tegnapi strandolásunk eredményeként pedig kiderült, hogy a kamera beázik (a lencséje belülről bepárásodik). Egyébként még előtte nagyon jó képeket és videókat csináltam; zseniális a lassított felvétel is, ahogy Luca pancsol, úszik a víz alatt – de most valahogy nem tudok lelkesen írni a témáról, miközben várom a kereskedőt, aki majd visszaküldi a nagykernek, aki majd visszaküldi Németországba, ahol majd kivizsgálják, hogy jogos-e a reklamáció…

Frissítve: További fejlemények a Hatodik telefonom másodszor… című bejegyzésben.