Cimbi, a „mentőkutya”

Lányom, és barátnője elmentek játszani a focipályához. Cimbi persze utánuk szökött, és ezúttal nem is próbáltam tartóztatni. Pár perc után eddig általam még soha nem hallott „síró vonyításra” lettem figyelmes, és az ajtón kinézve Cimbit láttam a kapu előtt ülni. Mint aki hív, hogy menjek, mert baj van.

Hívtam Lucát, mi történt, mire elmesélte, hogy bújócskáztak Cimbivel, és sikerült úgy elbújniuk, hogy ne találja meg őket. Gondoltam, belemegyek a játékba, legyen meg „kisfiam” sikerélménye: együtt megtaláljuk majd a „tesóját”. Lányommal megbeszéltük, hogy elbújva maradnak, Cimbit pedig kérdezgettem: „hol a Luca?” és buzdítottam: „keresd!” Ügyesen elvezetett a focipályáig, ahol utoljára látta a gyerekeket; aztán szimatolva hamarosan a fűben fekvő mozdulatlan vicceskedők nyomára bukkant; akiket nagy örömmel összenyalva üdvözölt. Lenyűgözve néztem…