négylábú „kisfiammal”, Cimbivel
„HONVÉDSÉGI TERÜLET BELÉPNI TILOS ÉS ÉLETVESZÉLYES!” – ez van a táblára írva. De már annyiszor kiáltottak farkast, hogy nem veszem komolyan – ahogyan egy ottfelejtett „úton folyó munkák” táblát sem. Ha létezik is még Magyar Honvédség, és nem évekkel ezelőtt gyakorlatoztak itt utoljára, akkor se valószínű, hogy most épp szombaton teszik ezt. Kíváncsi vagyok a…
Tovább
Rendre kapuk és villanypásztorok állják az utunk – de szép, ami megmarad; különösen a hozzánk hömpölygő tengernyi ló (ennyivel ilyen közelről azt hiszem, még nem találkoztam). Fotók és útvonal (Strava)
Tovább
Kövér ködcseppek koppannak az avaron, melyet rózsaszínűre tisztult tappancsok taposnak; én pedig követem négylábú cimborám a köddel rétegekre szeletelt erdőben, rozsdabarnák és aranysárgák maradékával takaródzó fák között – a Mária úton: a függőlegesen hulló vízcseppek és a vízszintesen elterülő köd keresztjében. Később pedig bosszankodom. Nem elég, hogy nem létezik a térképen jelölt út, melynek helyén…
Tovább
Hétfőn – közel hét év után először – megbetegedtem. Materialista megközelítés szerint nem kellett volna fagypont környékén, szélben, mindehhez kissé alulöltözötten sétálnom Cimbivel Őrbottyánban, egy barátom „házavatójának” másnapján. De én ebben már nem hiszek: mostohább körülmények között is sétáltam vagy futottam az elmúlt hét év során. A mindennapi reménytelenség érzés is kellett a betegséghez, annak…
Tovább
Csak most, itt a Mecsekben tudatosul bennem, hogy az ősz az egyetlen évszak, melyben a nagy egész tájat nézve (nem „rámakrózva a virágokra”) az összes szín jelen van. A fatörzsek feketéitől kezdve, a levelek barnáin, vörösein, sárgáin és zöldjein át, az ég kékjéig. És mindezt az „isteni”, minden színt magában foglalóan „színtelen”, vakítóan fehér Nap…
Tovább
„Tavaly is ilyen szép volt?” Teszem fel magamnak a kérdést még az autóban ülve, a sárga lombú fákkal szegélyezett szürke aszfaltúton haladva. Alul hófehér festéksáv osztja ketté az utat, fent pedig a kék égbolt teremt egységet. Az ősz minden évben elvarázsol – különösen a napkelte aranysárga fényeivel festve… Zörren valami… egy őz ugrik elő a…
Tovább
Cimbi meglát (-érez) valami számomra láthatatlant, és megindul a meredek hegyoldalon lefelé. Ám a vastag avarszőnyeg láthatatlan akadályokat is rejteget, így megbotlik egy ágban… és jön a szaltó… Megijedni sincs időm, a szokottnál elnyújtottabb „hééé” kiáltásom jelzi meglepettségem; melyben úgy tűnik, Cimbi is osztozik velem, miközben már szalad felém – sértetlenül… Egyébként mindez az amúgy…
Tovább
Cimbi (szokásosan) előttem „kocog” a mezőn, majd mikor már vagy száz méternyire távolodik, hátranéz, és mint akinek „bekattan”, hogy „hú, de messze vagyok a gazdámtól”, visszaszalad hozzám. Nézem, ahogyan fut felém: azt a páratlanul kedves, nyelvlóbáló fejet; az integető füleket; a melső lábain lobogó szőrzászlókat; az égnek meredő, visszakunkorodó farokkormányt – és mosolygok, boldogság önti…
Tovább
Semmi különös történés, semmi új felismerés, mit is írhatnék… de valami magával ragad és emel… a Neszmélyi arborétum fenyőinek törzsén játszó napfény-ágárnyék játék, az erdő őszsárga fényfoltjai, benne Cimbi kutya mosolyfakasztó jelenléte lényeg-lényem magasba transzportálja – miközben testem megérkezik oda, ahonnan elindult 4 órával ezelőtt. Időtlen kalandmisztérium, 2021. október 2-án, 6:47-kor. Fotók és útvonal (Strava)
Tovább
Némiképp frusztrál, hogy az egy hete a vadásszal történt találkozásunk kapcsán tudom: nem szabadna itt lennünk – bár erre vonatkozóan semmiféle jelzéssel nem találkozom. Ebből is látszik, milyen sokat számít, mi van a tudatomban (pontosabban csak ez számít, hisz nincs is más): ha a múlt hétvégén nem találkozunk, eszembe se jutna frusztrálódni… Ahogyan most se,…
Tovább
HALASIZSOLT 