Először elmesélem, hogy volt (nem is olyan) régen. A munkahelyemen jónéhány hónapja állandósult a munkaáradat. Nem tudok úgy befejezni egy munkát, hogy közben ne kapjak egy másikat. És persze minden sürgős. Mindez – túl azon, hogy sajnos a minőség rovására megy – idegesksedésre is okot adott. Kapkodtam, és ha jött egy újabb e-mail bennne egy újabb halaszthatatlan aprósággal, igyekeztem gyorsan túl lenni rajta, hogy annyival is kevesebb legyen az elvégzendők listáján. De az elvégzendők listáján tartósan soha nincs kevesebb tétel. Belebetegedtem. Persze az is lehet, hogy gyomorrontás volt, de ennek ellentmond, hogy a lázon és egy enyhe hasfájáson kívül semmi más tünetem nem volt. Mindenesetre tanultam belőle. Megtanultam értékelni az egészséget, és múlt hétfő óta az alábbi (magam által felállított) végtelenül egyszerű szabályok szerint dolgozom:
- A munkákat a beérkezésük sorrendjében végzem el (ha valami sürgős, akkor az természetesen előnyt élvez; ha pedig több egyformán sürgős munka van, akkor szintén a beérkezésük sorrendje a döntő).
- Egyszerre mindig csak egy dologgal foglalkozom.
- A konyhában ebédelek, porcelántányérból – és nem a gép előtt ülve, internetezés közben, műanyag-dobozból.
- Este fél hatkor ha csak egy mód van rá, és nincs valami tényleg nagyon fontos, befejezem a munkát – elenyészően kevés eset bizonyul halaszthatatlannak (itt köszönöm meg kreatívigazgató urunk családcentrikus hozzáállását a munkaidő tekintetében).
Új rend van a blogolással kapcsolatban is. Egyáltalán nem fontos, hogy legyen legalább heti két bejegyzés. Akkor írok, ha időm és kedvem is van hozzá (a mondanivalót szándékosan nem említem, mert az mindig van). Nem állítom, hogy az elmúlt kilenc nap során egyszer sem húztam fel magam egy picit sem, de határozott nagyságrendi javulást tapasztalok, és egyértelműen sokkal jobban érzem magam. Hiába, ahogy öregszik az ember, egyre bölcsebb lesz – legalábbis jó esetben (ez önirónia volt – ha valaki esetleg nem értené).
Vélemény, hozzászólás?