A politikának csúfolt szardobálás, a mindennapos hazugság és képmutatás felszínes nyomon követése is elég volt ahhoz, hogy mára szinte teljesen immunissá váljak irántuk. Azért odabiggyesztettem egy kérdőjelet a cím végére, mert „soha ne mondd, hogy soha” – de pillanatnyilag úgy érzem, a másfél év alatt mindent leírtam már, amit szerettem volna. Majdnem teljesen elmúlt a „hú, ezt ki kell írnom magamból”, vagy „ezt feltétlenül meg kell említenem, hogy »dokumentálva« legyen” érzése.
Szomorú vagyok, hogy olyan messze van még 2010. Pontosabban nem ezért, nem akarnám én siettetni az időt – az fáj, hogy addig még rengeteg lehetősége lesz „politikai elitünknek” tönkretennie mindazt, amit eddig még nem tett tönkre (gyerünk, húzzatok bele, tömjétek a zsebeiteket, amíg csak lehet! – mondja a cinikus hang a fejemben). De még szomorúbb, hogy ha most lennének választások, nem tudnék tiszta szívvel bejelölni senkit.
Tökélyre fejlesztették az „oszd meg és uralkodj” elvét, és dübörög a média hülyítőgépezete. Ma reggel az egyik kereskedelmi tévéadón ez volt a „játék” beugró kérdése:
Kell-e a diós beiglibe mák?
Hiába, nagy igazság, hogy „boldogok a lelki szegények”. Néha szeretnék közéjük tartozni, mindent elhinni, aztán a kellő pillanatban elfelejteni, és bután, de boldogan tapsolni parazitáimnak. De azért legtöbbször örülök, hogy zseninek születtem, és még azt is kapásból vágom, hogy a diós beiglibe nem kell mák (és a rizsát is csak enni szeretem [a számon keresztül]).
frissítve (2007. 12. 20.): Mostantól inkább csak idézni fogok (legalábbis így tervezem).
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?