Zsidókérdés

Bayer Zsolt, újságíró (Magyar Hírlap) – 2008. 03. 18.:

A medence és környéke

Tíz éve is van már, vagy még annál is több. A Lukács uszodában történt. Egy nagy magyar író úszott ott éppen, majd megpihent a medence szélén. És pihenés közben orrát a vízbe fújta. Nem olyasféle csalafinta módon, ahogyan mások teszik talán, sunyin, észrevétlenül, víz alatt – nem. Ez a mi nagy magyar írónk büszkén és nyíltan fútta taknyát a vízbe, lássa ország-világ, hogy élnek még itt bátrak is ám!

Akkor egy másik fürdőző, odaérvén nagy magyar író mellé, rászólt nagy magyar íróra, hogy lekötelezné, amennyiben nem a vízbe fújná bele a rohadt taknyát. Nagy magyar író, akitől tudjuk, hogy ők sokkal jobban gyűlölnek bennünket, mint mi őket, csak azt nem lehet tudni azóta sem egészen pontosan, hogy kicsoda a “mi”, és kicsoda az “ők”, szóval nagy magyar író ekkor kiugrott a vízből, és körberohangálván a medencét, azt ordítozta, hogy “itt inzultálják a zsidókat!” Megőrzendő, emblematikus pillanat volt az, olyan pillanat, amelybe bele van sűrítve a mi egész életünk.

Mindez pedig azért jutott eszembe, mert a minap, egészen pontosan hétfőn, március 17-én este, az ATV-n, Friderikusz Sándor műsorában egyszerre hárman fútták taknyukat a medencébe. Az ország medencéjébe. Ő maga, a nagy Friderikusz, a pompásan kihízott fejével, valamint Csillag István és Ungváry Rudolf. Mi most utóbbira, Ungváry Rudolfra koncentrálunk, szem előtt tartva Murphy törvényét, miszerint “az emésztőgödörben mindig a legnagyobb darabok úsznak legfelül”. Ungváry a következőket mondta: a Fidesz és hívei a házmesterek Magyarországának követői, akiknek elődei zsidókat lőttek a Dunába. S még olyasmit is mondott, hogy Orbán valami fundamentalista, sámánkodó, vajákos szöveget nyom, ami ellentmond a zsidó-keresztény kultúrának. Miközben ezeket mondta, Friderikusz Sándor erőteljesen bólogatott, és adta alá a lovat.

És mindezt természetesen a népszavazás okán. Pedig tudhatjuk: a Magyar Köztársaság Alkotmánya (1989. évi XXXI. törvény) a 2. § (2) bekezdésében kijelenti: A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja. A közvetlen hatalomgyakorlás egyik legfontosabb formája a népszavazás. Ezt tudhatjuk, valamint azt, hogy hárommillió-háromszázezer magyar választópolgár úgy döntött, eltörli a vizitdíjat, a kórházi napidíjat és a tandíjat. Ungváry Rudolf beteg agyában pedig máris összeállt a kép hárommillió-háromszázezer házmesterről, akik hamarosan zsidókat fognak lőni a Dunába.

Először Gyurcsány vizelt a medencénkbe az őszödi beszéddel, méghozzá a trambulinról. Hamar mellé állt vizelni a mainstream értelmiség. Aztán most még beléfújja orrát a medencénkbe Ungváry meg a többi, és eközben persze versenyt futnak immár nagy magyar íróval a medence körül, azt sikítozva, hogy “itt inzultálják a zsidókat!”. “Nézd legott / Komédiának s múlattatni fog.” Ez a jó tanács ilyenkor. De azért nehéz. S ha az ember még Avar Jánost, Bolgár Györgyöt, Mészáros Tamást és Dési Jánost is megnézi, nos, akkor Karinthy Cini naplóját felüti ennél az 1967-ben írt résznél: “Külön tanulmány a pesti zsidó újságírók, akiknek ugyan mindnek van rokona Tel-Avivban, de most olyan kéjjel gyalázzák Izraelt és a zsidókat, mint az őseredeti nyilasok. Ja persze, ha lehet, a Párt mögé bújva! Ilyenkor én is antiszemita leszek, de nem az izraeli mesterkedésektől, hanem ezektől a pesti firkászoktól, akik mindig túlnyalnak.” 1967-ben a pesti zsidó újságírók még Izraelt gyalázták. Ugyanezek a pesti zsidó újságírók ma az arabokat gyalázzák. Meg a Fideszt. Meg bennünket. Mert jobban gyűlölnek bennünket, mint mi őket. Ők a mi indok-zsidóink – értsd: a puszta létezésük indokolja az antiszemitizmust És csak ülünk a medencénk szélén, és nem is értjük már a versenyfutást a parton.

Megértenünk. Ugyanis teljesen felesleges, fárasztó és lélekölő időtöltés ezeket megérteni. Annyi a dolgunk csupán, hogy ne engedjük őket az ország medencéjébe vizelni és orrot fújni. Mondjuk úgy: határozottan ne engedjük. Azon túl nézzük derűsen, ahogy rohangálnak a parton. Egy rakás szerencsétlen beteg. El fognak fáradni.

Bayer Zsolt, újságíró (Magyar Hírlap) – 2008. 03. 25.:

Még egyszer a medencéről

Mottó: “Ha zsidók írnak zsidókról, akkor olyat is megengedhetnek maguknak, amit a keresztények nem. Amikor én, aki annyit szenvedtem életem során, barbárnak nevezem ezt az asszonyt arab szomszédjával szemben elkövetett tetteiért, akkor semmi kétség, hogy ezt humanista szempontból teszem. Ha egy nem zsidó mondja azt, hogy az a nő barbár, akkor az még úgy is antiszemita-gyanús, ha az ő szempontja szintén csak a humanizmus. Nekem ezért is van bajom azzal, hogy maguk a szólásszabadságot odáig vitték, hogy annak ernyője alatt a legszörnyűbb nyilas propaganda folyik Magyarországon.” (Tomi Lapid, Izrael volt miniszterelnök-helyettese a Magyar Nemzet március 1-jei számában)

Erre a mottóul választott idézetre majd még visszatérünk. Most először arról, ami lesz.

Hadjárat lesz. Már összeült a “kivégzőosztag”, hogy eldöntse sorsomat. Lesz tiltakozás, aláírásgyűjtés, sok-sok cikk, lesz felszólítás, hogy főnököm rúgjon ki, a Fidesz és a barátaim és a családom határolódjon el tőlem – mert Európában olyat nem lehet írni, amit én írtam. Ez lesz. (Máris van!) Egyrészt azért, mert ez ilyenkor része a “kanonizált” cselekvéssornak (lásd a Semjén Zsolt barátom elleni hadjárat részleteit a “szakállas bácsi” után), másrészt ez most amúgy is jól jön, addig sem kell beszélni az államháztartás helyzetéről, a népszavazás eredményéről és következményeiről, az SZDSZ és az MSZP állapotáról és Gyurcsány jövőjéről. Mindebből persze az is következik, hogy a szigorú politikai logika és taktika alapján nyilván hibáztam, amiért éppen most írtam, amit írtam, hiszen taktikusabb lett volna hallgatni, és nem adni muníciót a mellébeszélésnek, a műbalhénak, vagyis a kormánypártok és értelmiségük legeslegutolsó fegyverének. Soha nem voltam jó taktikus. Sajnos. Ezért írtam meg. Ezért, és mert nem bírom elviselni, ha “lenyilasházmesterezik” a fél országot.

És nem először teszik. Emlékeznek még erre a mondatra: “a polgári köröknek lelki igénye van a fasizmusra”.

Ezzel az egyetlen mondattal sok százezer magyar embert lefastisztáztak néhány évvel ezelőtt. (Köztük sok polgári körös zsidó honfitársunkat, persze) És nem volt tiltakozás, aláírásgyűjtés – semmi sem volt “arról az oldalról”. Ahogy a mostani lenyilasházmesterezésünk sem szúrt szemet senkinek. Elhangzott, és kész. A lenyilasozottak dörmögtek, a “másik oldal” valószínűleg egyetértően bólogatott.

És erre emlékeznek még? “Mi sokkal jobban gyűlölünk benneteket, mint ti minket!” Ezt Kornis Mihály írta az Élet és Irodalom hasábjain. Nagyon régen. Még nem volt Magyar Gárda, még semmi sem volt. És nem magyarázta meg soha, kicsoda a “benneteket” és kicsoda a “mi”. Mert nem kellett megmagyaráznia. Mert nem gyűjtöttek aláírásokat, hogy magyarázza meg. 2003-ban amúgy ezt írtam a Magyar Nemzetben: “Mindent lehet. A társadalom immunrendszere elsorvadt, önbecsülése eltűnt. Eltűnt már akkor, amikor a rendszerváltás hajnalán eltűrtük Spiró György ezen mondatát: »Jönnek a mélymagyarok, jönnek a szarból megint«; mikor eltűrtük Kornis Mihály ezen mondatát: »Mi sokkal jobban gyűlölünk benneteket, mint ti minket«; mikor eltűrtük az Eörsi-klán összes megdöbbentő gyalázkodását.” És egy jottányit sem változott a véleményem azóta. Talán csak annyi történt, hogy ismét levettem Illyést a polcról: “Eltölthettél tíz évet, vagy akár egy életet azzal, hogy a magyarságot, akár nép, akár fajta mivoltában hibáiért ostoroztad, sértegetted, átkoztad, mindez csipetnyi jogot sem ad arra, hogy a zsidóság esetleges fogyatékosságaira csak távolról is célozhass. A láthatatlan tömeg, amelyről azt hitted, már szétfolyt az ország testében, egyszerre eleven egységbe ugrik s minden egyede úgy feszül feléd, mint a tüskésdisznó lándzsái.” (Illyés Gyula írása Pap Károly Zsidó sebek és bűnök című könyvéről, Nyugat, 1935. 7. sz.)

Illyés Gyula szavai ezek a harmincas évekből. Ha ma írja le őket, aláírásokat gyűjtenének ellene. Mert ma már – és most érünk vissza a mottónkhoz! – Tomi Lapid nyíltan kimondja a lényeget: ha nem zsidóként bírálsz zsidót, antiszemita vagy, még akkor is, ha igazad van. Ez pedig a véglegesen torz formát öltött zsidó–magyar viszony egyik tragédiája. Még egyszer mondom: ha nem lehet nyílt és értelmes párbeszédet folytatni erről a viszonyról, az tragédia. Ha mindezt azzal söpörjük a szőnyeg alá, hogy “nincs is ilyen viszony, hiszen zsidók nincsenek is” – az is tragédia. Mindannyiunk tragédiája. Amúgy pedig, akinek van hozzá kedve és ideje, járjon utána, vajon az általam idézett Karinthy Ferenc igazat írt-e 1967-ben, amikor a “pesti zsidó újságírók” elvakult Izrael-ellenességéről értekezett. Érdekes olvasmány lesz, és egyben tanulságos is. Nekem se időm, se energiám. Emlékeim viszont vannak. Kicsit későbbről, de vannak. Mert ez az Izrael-ellenesség a hetvenes években sem változott. És különösen izgalmas ennek fényében olvasgatni ugyanezen szerzők mai megnyilvánulásait például Izraelről és az arabokról. Vagy elolvasni azt, hogy aki ma Izraelt bírálja, az bizony antiszemita – pedig nagy irodalma van ám ennek is!

Végezetül még két megjegyzés. Először: kíváncsian várom, vajon elő mer-e állni az az ember, aki nekem annak idején a Lukács uszodában történteket elmesélte? Már csak a fene nagy becsület és európaiság nevében Elő mer-e állni, vagy csak aláírja majd az ellenem megfogalmazott tiltakozást? Ez a kérdés jelenleg csak kettőnknek érdekes, hiszen csak mi ketten tudjuk, ki is ő. De a hallgatása (is) és az esetleges nyílt vállalása (is) nagyon tanulságos lesz.

Másodszor: az ellenem most elinduló hadjárat logikája alapján bizony kezdeményezni kell Karinthy Ferenc, Illyés Gyula, Herczeg Ferenc, Németh László vagy például Tzvetan Todorov betiltását is. És még százakét. Akik szólni merészeltek erről az eltorzult viszonyról. Tényleg, adok egy házi feladatot: olvassák el Tzvetan Todorov Az új moralizmus című tanulmányát (Lettre, 1999, tél). Abban benne van, hogyan és miért kezdődnek az ilyesféle hadjáratok. Az is tanulságos lesz ám! Amúgy pedig: jó gyűlölködést

Hering József, újságíró, az izraeli hadsereg veteránja – 2008. 03. 27.:

Bayer Zsolt az igazat megírva zsidózott

Bayer Zsolt a Magyar Hírlapban kimondta azt, amit egyébként ilyen-olyan megfogalmazásban előtte már mások is megtettek: az 1967-es, úgynevezett hatnapos háború alatt és előtt Izrael Állam katonai hódításait leginkább zsidó írók és újságírók ostorozták Magyarországon. Nem kívánom fölsorolni az általam ismert – s kordokumentumként könyvtáramban máig őrzött – Izrael-ellenes irodalom zsidó szerzőit, mert közülük többen ma is élnek, s Bayer Zsolt kifogásolt írását erősítvén cionistává vedletten újabban az iszlámot és az arab világot bírálják.

Magyarországon 1989 után gomba módján szaporodtak el a zsidó identitásukat és cionista mivoltukat nyilvánosan is vállaló polgártársaink. Amiben egyébként nincs semmi kivetni való, de maga a jól észlelhető gyakorlat valahol Bayer Zsolt sorait igazolja. Amikor pártunk és kormányunk a cionizmust a szocialista társadalmi rendet föllazító imperialista propaganda egyik megnyilvánulásának tartotta, akkor bizony cionistát, de akár csak egy mezei zsidót sem lehetett találni Budapesten. Még lámpással sem.

Jól emlékszem: 1972 nyarán, a Magyar Néphadsereg katonájaként néma tüntetést szerveztem az izraeli sportolóknak a müncheni olimpián történt legyilkolása ellen a budapesti Belvárosban. Úgy tízen-tizenöten jobb karunkra fekete gyászszalagot kötöttünk, rajta az olimpiai öt karikával. A Vörösmarty-szobortól egyesével-kettesével indultunk a belvárosi sétára, s megállapodásunk szerint egy óra múlva ismét találkoznunk kellett volna a szobornál. Eltelt az egy óra, de csak egyedül én szobroztam a Szózat költője alatt, mert a többiek egyszerűen fölszívódtak. Egykori “tüntető” társaim közül néhányan manapság magas posztokat töltenek be a jelenlegi államhatalomban. Igen, akkoriban nem az Izrael melletti kiállás volt a nyerő kártyalap.

Nézegetem a Bayer Zsolt és Széles Gábor elleni tiltakozást aláírók névsorát. Valóban ezúttal is szinte ugyanazokkal találjuk magunkat szembe, mint akik jó másfél évtizede minden, általuk a magyarok egyre fokozódó antiszemitizmusának nevezett megnyilvánulás ellen fölemelik a szavukat. A tiltakozó antifasiszták ezúttal is vannak vagy százan, de közülük leginkább kettőnek, Benedek István Gábor (BIG) újságíró és Iványi Gábor teológus nevének olvastán kaptam föl a fejemet.

Iványi Gábor szocializmusbeli előéletét nem ismerem, de Benedek István Gáborét igen. Utóbbi újságíróként a Kádár-rendszer egyik oszlopos tagja volt, de a módszerváltás óta erősen vallásos és cionista fölfogásban írja könyveit, cikkeit. Gondolom, mások mellett, rá is célozhatott Bayer Zsolt az aláírók által antiszemitának minősített írásában. Kérdezem: Mitől antiszemita az a publicista, aki megírja azt, hogy valaki korábban a magyarságot (s velünk együtt a jó érzésű, vallásos és cionista zsidókat) elnyomó kommunista rendszer elvárásai szerint munkálkodott, majd 1989 után az új időknek új dalaival előállva Izraelt élteti?

Naftali Kraus izraeli közíró, újságíró 2002-ben a Békés Tamás igazgatta PolgArt Könyvkiadó Kft. gondozásában magyar nyelven megjelentette az Áldozat visszatér… című, a különböző népek és vallások hívői közötti gyűlöletkeltésre kiválóan alkalmas, durva zsidó rasszizmussal és vallási türelmetlenséggel átitatott könyvét. E sorok írója a Kraus könyvében olvasható fajvédő és mások személyiségi jogait súlyosan sértő kitételek miatt följelentette a budapesti könyvkiadót, s a Fővárosi Ítélőtábla másod fokon is elmarasztaló döntést hozva igazolta, hogy az izraeli szerző, s vele együtt a PolgArt Könyvkiadó valóban gyűlöletkeltő, a személyiségi jogokat súlyosan sértő irományt jelentetett meg.

Naftali Kraus az egyéb fasiszta, zsidó fajvédő megjegyzések mellett például azt írja könyvében, hogy a magyarországi zsidók és keresztények közötti vegyes házasság olyan hínár és mocsár, amely a velünk élő zsidók számára még a holokausztnál is rosszabb, nagyobb veszélyt jelent… S azt már csak érdekességként említjük, hogy több köztiszteletben álló magyarral együtt az izraeli szerző Murányi Lilit lefasisztázza. Magyarországon a zsidók emancipálása óta hagyománya van a vegyes házasságnak, s igen sok értékes emberrel gazdagodott általa a magyarság és a zsidóság. Melyik szülője miatt kellene szégyenkeznie manapság az ilyen vegyes házasságból született gyermeknek Magyarországon? A Kraus könyvét megjelentető kiadó ellen indított bírósági per miatt elég nagy publicitást kaptak Kraus rasszista nézetei, de Benedek István Gábornak, Iványi Gábornak és többi hivatásos antifasisztának nem jutott eszébe, hogy tiltakozzon. Egyetlen kivétel Ungváry Tamás, aki a Kraus általi személyes megtámadtatása miatt az Élet és Irodalom hasábjain ítélte el az izraeli szerző rasszista nézeteit.

Naftali Kraus zsidó fasiszta nézetei ellen tehát nem emelték föl szavukat a mostani tiltakozók, sőt némelyek ünnepelték a cégéres fajvédőt, így például Benedek István Gábor és Iványi Gábor, akik évek óta rendszeresen összejönnek a budapesti Írók Boltjában, hogy méltassák a szerzőt és egy-egy újabb könyvét.

Magyarországon tehát egyeseknek szelektív érzékenysége van a fasiszta megnyilvánulások megítélésére: Az ő szemükben van jó, követendő fasiszta és van rossz, elítélendő fasiszta. Attól függ, hogy a fasiszta hová született. Van olyan rasszista megnyilvánulás, amely ellen szükségszerű a tiltakozás, s van olyan, amelynek prédikátorát tömjénezni illik.

Bayer Zsolt nem antiszemita, csak leírta azt az igazságot, amellyel előbb-utóbb az antifasiszta aláíróknak is szembe kellene nézniük.