Az eredeti bejegyzést ide kattintva olvashatod.

Amikor gyerek voltam, néhány osztálytársam azzal csúfolt, hogy állandóan beszélek, és folyamatosan úgy forgatom a szavakat, hogy mindig igazam legyen. Mivel akkor még messze nem tartottam ott, hogy a kimondott gondolataimat akár egyszer is megfigyeljem tudatosan, ezért ennek az lett a következménye, hogy egy idő után csak félve mertem megszólalni. A kép, amit a külvilág visszatükrözött arról az emberről, akinek önmagamat hittem, nem jött be.

Az évek múlásával annyi változott, hogy bár valóban kevesebbet beszéltem egy idő után, a magyarázkodás sokáig megmaradt, s még a mai napig is azon kapom magam néha egy-egy beszélgetés alkalmával, hogy a mélyen gyökerező hitrendszerem visszaránt a gyermekkori állapotomba, amelyben azzal, hogy “igazam van” folyamatosan vissza tudom igazolni a létezésem értelmét. Ilyenkor jót mosolygok önmagamon mindig, hogy “látod, már megint pofázol” :-), aztán megfigyelem a saját “működésemet” és “elteszem a leckét”. Ha hallgattam volna, bölcs maradtam volna.

Csend

De vajon miért van szükségem erre? Miért kell a folyamatosan visszaigazolás a külvilágból?

Az okok meglátásom szerint az alapvető emberi szükségleteinkben keresendők. Először is kell, hogy bizonyosságom legyen arról, hogy a világ olyan, amilyennek hiszem. A kormány az én érdekemet szolgálja (vagy nem), az orvos gyógyít (vagy nem), a kereskedő nem ver át (vagy igen), a barátomban és a partneremben megbízhatok (vagy nem). És ehhez hasonlók. Aztán szükségem van változatosságra. Ha minden állandóan ugyanolyan, a külvilág történései túlontúl kiszámíthatók, akkor becsavarodok. Kell egy kis krízis, hogy utána a katarzisban feloldódjak. Varietas delectat. Harmadikként vissza kell igazolnom a létezésem értelmét: én egy fontos ember vagyok. Ha nem érzem a cselekedeteimet és a világhoz hozzáadott input-omat jelentősnek, kisebbségi érzésből fakadó “konfliktus-hegyeket” hozok létre odabent. A blogolás többek között nekem leginkább ezt az emberi szükségletemet rendezi el. (…csak hogy őszintén és tudatosan tekintsek önmagamra és arra, amit a mátrixban művelek.) Aztán szükségem van a kapcsolódásra is. Éreznem kell, hogy szerethető vagyok és szeretni tudok. A bizonyosságaimat “díszítő” változatosságból fakadó bizonytalanságok között az önmagam fontosságát visszaigazoló cselekedetekből szeretetet remélek. Ha mások is úgy érzik, hogy lényeges a létezésem, szeretni fognak és ez jó. Van értelme a létezésemnek. Amikor pedig a fenti “négyesen” túl vagyok, fejlődni is szeretnék minden téren, továbbá visszaadni valamit a világnak. Erről szól a két spirituális szükségletünk: a növekedés és a hozzájárulás. Ezekért (is) szövegelek.(Megjegyzés: Ilyen az, amikor az emberi működésből egy egyenletet gyártasz. :-))

Talán nagyon leegyszerűsítettem az életet ezzel a megközelítéssel, de akármilyen szemszögből vizsgálódom, mindig ide lyukadok ki. Minden ember minden egyes tevékenységét a fenti szükségletek kielégítése hatja át. Ennek kapcsán jutott eszembe az is, hogy mennyi felesleges információval terheljük le az agyunkat nap mint nap, és hogy mi köze van ennek ahhoz a vágyott élethez, amit élni szeretnénk, de mégsem tudunk. Főleg azért, mert sok-sok felesleges információt nem csak átengedünk, hanem meg is csócsáljuk és “másokhoz vágjuk tiszta erőből”.

Nem mintha az emberiség bármikor is szűkölködött volna a felesleges információk egymás közötti megosztásában – gondoljunk csak öreganyáink falubéli pletykálkodásaira -, a mai, “felgyorsult világunkban” ez a jelenség (talán) még inkább tapasztalható. Beszélünk, szövegelünk, ha kell, ha nem. :-) A világ persze egyáltalán nem gyorsult fel, és ugyanolyan sebességgel halad, mint előtte, csak a kommunikáció sebessége és az információ mennyiségének az áramlása változott, így több mindenről lehet eszmét cserélni. És tesszük is. Ami viszont érdekes paradoxon, hogy az információ mennyiségének és sebességének a növekedése együtt halad a “türelmetlenségi hányados” növekedésével is. Ha nem kapom meg az információt, amire szükségem van (ráadásul gyorsan), akkor bepippanok. :-)

“Mégis miért elkélkedsz erről Te Józsi?” – tehetitek fel a kérdést, teljesen jogosan.

Azért teszem, mert szerintem az információ, vagyis az adatok “feldolgozásának és kezelésének” a módja nagyban meghatározza saját életünk minőségét és annak mások életére kifejtett hatását. Elmondom pontosan, hogy mire gondolok.

Volt-e már olyan, hogy sétálsz az utcán, állsz a buszmegállóban, vásárolsz a piacon, valamelyik plázában és akarva-akaratlanul belehallgatsz mások beszélgetéseibe? Előfordult, hogy ezek a beszélgetések a “semmiről” szóltak? A “semmi” alatt azt értem, hogy nem hangzott el olyan információ, amivel akár a közlést végző, akár az “adatokat” befogadó valóban gazdagodott volna. Értékes, hasznos és használható információról beszélek. Vagy volt-e olyan, hogy Te kezdtél el egy olyan témáról szenvedélyesen beszélgetni, pletykálkodni, amely valójában semmilyen értékes, építő adatot nem tett hozzá sem a saját életedhez, sem másokéhoz? Vagy lazításképpen egy olyan emberről ítélkezel fennhangon, aki ott sincs, hogy megvédje önmagát… Igazából nem is tudom ilyenkor, hogy miért beszélek a témáról, de hát ha már találkoztunk pl. kávézás közben, nézzünk egymásra bután? Milyen ciki csendben maradni… (Szidjunk inkább valakit, az trendi. Vagy ahogy egy amerikai mondás tartja: “It’s fun to trash someone about whom I, personally, know nothing.”, vagyis “Poén gyalázni valakit, akiről egyébként személy szerint semmit nem tudok.” Bocsánat, ha ez általánosításnak tűnik.)

Tényleg ciki csendben maradni? Mi van akkor, ha pont az üres fecsegéssel teremtünk olyan jövőt, amit egyébként nem is szeretnénk? Elképzelhető, hogy a szavaink befolyásolják a genetikai működésünket?

“A felesleges beszéd környezetszennyezés.”

Hallottad már ezt a kifejezést: kínos volt a csend. Mitől lehet “kínos” a csend? Nem tagadom, vannak olyan helyzetek, amikor egy olyan emberrel kerülök egy térbe, akivel valamilyen okból kifolyólag világnézeti különbségünk van, és nincs értelme gondolatokat cserélni, mert a nézőpontoknak nincsen közös vetülete. De miért kínos ez? Attól, hogy valaki teljesen másként szemléli az életet, amennyiben az én energiámat nem rabolja el, miért kéne szenvednem? A “kín” az egy szenvedés állapot, amit én hozok létre úgy, hogy magát a gondolatfolyamatot nem figyelem meg, csak hagyom, hogy az előítéleteimből fakadó érzelmek kontrollálják az elmeműködésemet. (Ha tehát kínos csendbe kerülsz, figyeld meg az érzést, ami átjárja a tested és tudatosítsd magadban, hogy most szenvedsz emiatt egy picit. A megfigyelés megszabadít a szenvedéstől, mert rájössz, hogy Te kreálod a sztorit az agyadban.)

“Ha beszélsz, tanítasz, ha hallgatsz, tanulsz.”

Az “érzelmi szemüveg” brutális erejű. Felvesszük és abban a pillanatban nem vagyunk a gondolatainknak urai, sem őrei. Mint egy fékevesztett vadállat, a “szemüveg” viselése közben megszűnik a megfigyelő, csendben megélt állapot és vágtatni kezdenek a gondolatok. Nem véletlen, hogy az eladástechnikában azt tanítják, hogy se vallás, sport és politika ne kerüljön szóba egy üzleti beszélgetésnél. Ha kiderül a vevőnek, hogy az eladó “áruló”, a megállapodás soha nem jön létre. Ha mélyen belegondolok, micsoda tudatlanság és hazugság van egy ilyen megközelítés mögött. Ha képes lennék a másik embert nem azonosítani az elméjével és gondolati folyamataival, mennyivel könnyebb lenne a (saját) szenvedés(eme)t elkerülni. Tudom, ez nem könnyű.

Állandóan éberségben lenni, gondolataimat, cselekedeteimet megfigyelni nem egyszerű. Azért nem, mert amikor megfigyelem a saját elmeműködésemet, akkor fókuszálnom kell, ez pedig energiát “fogyaszt”, pedig az elme legfontosabb “üzemanyaga” a külvilágból kapott energia, ami legtöbbször a figyelem által érhető el (lásd celebek irracionális viselkedése). Ha bármiről beszélek, a másik figyel rám, ezáltal “fontos vagyok”, így energiához jutok a másik figyelméből. És itt van a kutya elásva: Ha nem éberségben élek, akkor nem az a lényeg, hogy mit mondok, hanem az, hogy mondjak valamit, mert akkor tudat alatt visszaigazolom a létezésem értelmét azáltal, hogy energiát kapok. És hopp, már szennyezem is a világot felesleges gondolatokkal. :-)

Gyakorlat: Menjetek ki az utcára, üljetek közel kávézókban, éttermekben beszélgető emberekhez és figyeljétek meg, hogy miről folyik a diskurzus. Aztán ha ez már megy, figyeljétek meg saját magatokat, amikor információt cseréltek a másikkal. Van az infónak iránya, célja, tanulsága, előremutató szerepe? Tanulok / tanítok-e valamit azzal, hogy szóra nyitom a számat, vagy csak meleg levegővel töltöm meg az aurámat és a saját hangomat szeretem hallani, hogy VANságom visszatükröződjön “valahogy”?

“Nagyszerű elmék ötleteket vitatnak meg, átlagos elmék eseményekről beszélgetnek, kis elmék emberekről diskurálnak.”
Eleanor Roosevelt

Amikor tanultam hangszeren játszani, mindig azt mondta a zenetanárom, hogy képzeljem el a következő hangot, amit megszólaltatok. Legyen egy pontos képem arról, hogy az a hang hogyan szólal meg. Amikor ezt nem tettem meg, problémák voltak az intonációval (fúvós hangszeren a nem megfelelő irányú és erejű levegőoszlop sebessége alacsonyabb vagy magasabb hangot eredményez) és hamisan szólalt meg a hangszer, amikor azonban megvolt a fejemben a kép, mindig “odaértem”, ahová kell. Zongorán, vagy ütős hangszeren ez az a pillanat, amikor az ujjam a billentyűhöz ér, vagy a kezem megérinti az ütőhangszert. Ekkor persze még nem vontam tágabb összefüggést a zenei hangok megszólaltatása és a beszéd között, de a későbbi megfigyelő “Józsi bácsi” számára ezek már feltűntek. Ha éberen élek, tudatában vagyok annak, hogy mit fogok éppen mondani és ezzel a teremtés – elsősorban a saját magam valóságának – irányát befolyásolni tudom. (S ha már korábban papoltam nektek a karmikus utamról, aki ismer tudja, hogy gyerekkorom óta gyorsabban jár az agyam, mint a szám – azaz hadarok, ha nem figyelek oda -, így nekem pont azt kell megtanulnom, hogy lelassítsam a beszédemet, hogy átgondoljam a mondanivalómat és így azt tudjam teremteni, ami a szívem szándéka.)

Miért fontos a csend ebben a procedúrában?

Nekem az a meglátásom, hogy a csend mindennek az alapja, olyan mint a fény. Ha teremteni akarok hasznos gondolatokat, inspirációra vágyom vagy csak reflektálni akarok a saját elmém működésének eredményeire, akkor legtöbbször a csend segít. Volt már olyan, hogy egy túrázás közben kiültél a hegytetőre és élvezted a csendet? Mi lehet az, ami ilyenkor jól esik?

Tudom (mert az is személyes tapasztalat), hogy pl. rengeteg meditációs gyakorlat eredményéhez “speciális, ráhangoló” zenék segítenek hozzá, a csend mégis segít összekötni a mindent átható univerzális intelligenciát a cselekvőképességemmel. Bevallom, én nem tartom véletlennek azt sem, hogy akárhová megyek, mindenhol szórakoztatni (=a jelenben meglévő figyelmemet szétszórni) akarnak valami zenével, hogy addig se jusson eszembe, hogy megkérdőjelezzem a fogyasztásom szükségességét. Amíg a figyelmem máshol van, a bennem megszólaló igazságra (=nem kívülről jön a boldogság) nem vetül fény. :-)

Egy mondat értelmét is a szavak közti csend adja meg. Ha mindent egybeírnánk /egybemondanánk és írásjelek nélkül közölnénk egymással a gondolatainkat, nagyon nehéz lenne a szívünk, elménk szándékát közvetíteni. Olyan semmilyen massza lenne az egész, mint egy nyers tészta, mielőtt elkedzed felcikkelyezni. Gondoljatok csak bele, hogy már csak az írás által is milyen nehéz önmagában a kommunikáció, amikor az emberek közti közlés-rendszer 80%-ban non-verbális, azaz nem szavakkal történik, hanem gesztikulációval, hanglejtéssel, stb. Az ÉRT-ELEM mindig a tagolásban (=a csend állapota) jelenik meg.

“A bölcs emberek azért szólalnak meg, mert mondanivalójuk van. A bolondok meg azért beszélnek, hogy mondjanak valamit.”
Platón

Mire akarok kilyukadni ezzel a csend témával? Hiszen a csend az pont a semmi megléte… vagy mégsem?

Az utóbbi időben nagyon sokszor figyelemmel kísértem azt, hogy az engem körbevevő világban ki miről beszél. Sétálok az utcán, utazom a buszon, találkozom ismerősökkel, bemegyek egy étterembe, mindenhol eszmék, gondolatok és érzelmek cserélnek gazdát. Bizonyosságok harcolnak fontossággal, változatosság küzd a kapcsolódással, és gyakran mosolygok azon, hogy az egók hogyan feszülnek egymásnak, vagy hogy milyen úton-módon próbálunk energiát elszipkázni a másik embertől. Bevallom, nagyon érdekes “játék” megfigyelni, hogy egyébként nagyon okos, de éberségen kívül lévő elmék miként hatnak egymásra, beleértve a saját elmémet is, mely természetesen a sok-sok emberi játszmába szintúgy elmerül, ha nincsen ott a tudatosságom és a figyelmem.

De ha tudatosan hátralépek és belehelyezkedem a megfigyelő szemszögébe, akkor képes vagyok meglátni azt, hogy a csendben ugyanúgy megszólal egy rezgés, megszólal a szív, azon keresztül pedig a “szer”, vagyis a (világhoz való) kapcsolódás(om) “hangja”. Talán hallottátok már azt a mondást, hogy az igazi barátok olyanok, hogy órákig tudnak egymás mellett ülni szó nélkül és a végén úgy érzik, hogy soha nem beszélgettek ilyen jót. Ennek kapcsán jutnak eszembe Saint-Exupéry szavai is a Kis Hercegből: “A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz…”

Amikor tavaly az édesanyám haldoklott, a legtöbbször csak ültem az ágya szélén, fogtam a kezét és szüntelenül megmártóztunk a csendben. Nem beszéltünk már semmiről, csak figyeltünk egymásra szomorúsággal a szemünkben, és ezekben a pillantásokban mindent elmondtunk a másiknak, szavak nélkül. A szívünkben lüktető fájdalom ellenére egyedülálló tapasztalat volt átélni a MOST-ot. Ezek a pillanatok a teljesség csodáját “égették bele” az elmémbe és a szívembe egyaránt és úgy gondolom, hogy ezt drága anyukám is magával vitte a következő dimenzióba. A csendben ugyanis “harapni lehetett” a köztünk lévő kapcsolódást: a SZER etetett mindkettőnket.

Úgy érzem, hogy az emberiségnek komoly karmikus feladata az, hogy megtanulja értékelni a csend teremtő erejét, mert a felesleges szövegeléssel és zajkeltéssel a saját jövőjét írja (át), és az a megérzésem, hogy ez enyhén szólva “nem mindig” a kívánt irányban történik meg.

Ezeket a gondolatokat talán a híres amerikai zeneszerző, John Cage is tudta, amikor megírta 4’33” c. egyedülálló darabját. Fogadjátok szeretettel ezt a tartalmas művet így a bejegyzésem végén.

Ha értetlenül állsz a fenti videó előtt, ajánlom segítségül hívni Lantos Erzsébet műelemzését. ;-)

Csodálatos csendben megélt pillanatokat kívánok minden kedves olvasómnak, s azt kívánom, hogy legyünk minél nagyobb éberségben azért, hogy a világ jobbításának szándékával ne váljunk (valójában további rombolást eredményező) “információ szemetelőkké”. Mi lenne vajon, ha azzal tisztelnénk meg egymást egyre inkább, hogy az alapvető szükségleteink kielégítésére csak részben keresnénk a (sokszor teljesen felesleges) szövegeléssel gyógyírt?

Vagy éppen “bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű”? :-D

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.