Az összes bejegyzés ebben: Tudatosság

Mesteremtől tudom azt a titkot, hogy a világ emlékezetében minden megmarad. És miközben emberek születnek, élnek, halnak és újra születnek, a Világmemóriában minden megmarad. Ha nem így lenne, a Teremtés elvesztené legfőbb értelmét, a tapasztalást. Semmi nem összegződne, semmi semmire nem épülhetne rá, mindig mindent elölről kellene kezdeni.

(Müller Péter: Aranyfonál – Kapcsolat a szellemvilággal)

Almát sem lehet úgy szedni, hogy az ember a hajszát magával hozza. A hajszát Kassner úgy nevezi, hogy túlerőltetés. Korunk életében ezt tartja a legsajnálatosabbnak. Guillén úgy jellemzi, hogy: siess élni. Az élet maga szétfoszlik a nemlétezőben. Idegesség, kapkodás, időpánik. A magam részéről a hajsza szót tartanám meg. Ez az, ami a modern munkabarbarizmussal jár. A munka története a lét korrupciójának története. Kenyeredet verejtékeddel keresd meg. Micsoda átok! És nem lehet rajta változtatni. Munkaboldogság nincs. Munkaöröm pedig csak egy, ha azon dolgozom, hogy a világot és önmagamat eredeti helyére visszaigazítsam, és ismét normálissá tegyem. Ami most itt van, nem az. Ez itt narkotikum, menekülés, öngyilkosság, düh, őrjöngés, bőszültség. És amikor a hecc nem megy tovább, még kell valamit hazudni. Jobb, ha meg sem mondom. Amikor a külső világ felépítése a belső lerombolásán nyugszik. Pillanatnyilag, azt hiszem, ez az, amitől az ember a legjobban szenved. Olyasvalamit kénytelen csinálni, amivel önmagát, nagy erőfeszítéssel és összpontosított figyelemmel, képességeinek és tudásának teljes bevetésével, sőt ezen felül (túlerőltetés), a semmibe szórja. Almát sem lehet barbárán, hajszával és őrjöngve szedni. Kezéből a legszebb kicsúszik, leesik és megsérül. De cseresznyét egyáltalán nem. És nem az ellenkezőjét kell tenni annak, mint amit az ember tesz, ha dolgozik. Nem. A cseresznyeszedés más életrendhez tartozik. Ahhoz, ahol nincs idegesség és sietség és túlerőltetés, és minél rövidebb idő alatt minél többet. Ahol nincs hajsza. A cseresznyeszedés nem megnyugvás. A munkabarbarizmussal semminemű viszonylata nincs. Ahhoz, hogy az ember cseresznyét tudjon szedni, egyszerűnek kell lenni, vagyis normálisnak. Egyébként csak kapkod, és jobban teszi, ha futballmeccsre megy. A cseresznyeszedés tökéletesen izgalommentes foglalkozás. Ha az ember a fa tetején jól elhelyezkedett, kosarát alkalmas helyre, keze ügyébe akasztotta, a kampót, hogy a külső gallyakat be tudja hajlítani, szépen az ágra fektette, mindenre van idő. Gyönyörködhet a tájban, akár az alatta levő kertben, amelynek arca innen felülről egészen más, mintha en face lenne a szomszéd fákkal. Rágyújthat, közben hallgatja a fülemülét vagy a rigót, és nézi, hogy a napfény miképpen ragyog a nyugati égen, a habos jégkristály felhő gomolyán. Közben a cseresznye szárát tövén óvatosan megfogja, a növés irányának ellenkezőjére fordítja, hogy az könnyen engedjen, és erőszak nélkül leváljék. A gyümölcsöt a kosárba teszi, kettesével, hármasával, ahogy éppen sikerül. Három szemnél többet egyszerre nem ajánlatos, mert a gyümölcs megsínyli.

A fa tetején, cseresznyeszedés közben olyan tapasztalatra tettem szert, amit sem zongorajáték, sem írás, sem gondolkozás, sem utazás közben nem éltem meg. Ez a szabadságról való tapasztalat. Mert semmiféle más tevékenységben ezt nem tettem meg, fel kellett tételeznem, hogy nem vagyok sem művész, sem író, sem kalandor, sem gondolkozó. Minden valószínűség szerint egyszerű ember vagyok, aki szabadnak magát az egyszerű életkörülmények és feltételek között érzi és tudja. A szabadságról csak annyit tudok mondani, hogy sem nem kellemes, sem nem kellemetlen, de inkább kellemes. Izgalomnak semmi nyoma. A magam részéről teljesen kinyíltnak éreztem magam, és ez jó volt, egyenesen jó. Mintha valakinek egyenesen szemébe tudtam volna nézni. A dolgok sem nem akadályoztak, sem nem tértek ki, és nem tűntek el. A legegyszerűbben úgy mondhatnám, hogy minden dolog az volt, ami, és ott volt, ahol volt. Az egészben volt valami a geometria megingathatatlanságából. A szabadság számomra régebben a teljes akadálytalanságot jelentette; ez persze nem szabadság volt, hanem önkény; most tudom, hogy szabadnak lenni annyi, mint biztos tudatában lenni annak, mi van, és hol van, és tudni, hogy a dolgok között miképpen kell mozogni. A kosár ott lóg a gallyon, a kampó mellette fekszik, ha ezt a cseresznyefürtöt el akarom érni, ide kell lépnem, hogy kockázat nélkül leszedhessem, és a kosárba tehessem. A kosár egyébként már félig megtelt, le kell szállnom, a fa tövében levő nagy kosárba ki kell ürítenem, mert a gyümölcs így törődik, és gyorsabban romlik.

Az a tudat, hogy nem vagyok se művész, se gondolkozó, sem író, sem egyéb, hanem egyszerű ember vagyok, különös elégtétellel töltött el. Különleges mutatványok alól felmentve éreztem magam, és ez hozzájárult ahhoz, hogy szabadságomat meg tudjam érteni. Semmi produkció. Semmi szenzáció. Semmi kényszer. Semmi, ami a rendtől eltér, vagyis semmi abnormitás. Már maga az, hogy a tapasztalat nem volt hirtelen felszabadulás, vagyis nem volt megrázkódtatás. Egyszerűen itt volt, nem mint jelenet, hanem mint jelen. Nem az, hogy most pedig csinálhatok, amit akarok, nem felujjongva, mint Pál apostol írja: nekem most már mindent szabad! A szabadság csak addig izgalom, amíg nincs, amíg az emberben van valami, ami tiltja; mihelyt minden lehetőség megnyílt, és az emberből az önmaga iránt tanúsított ellenállás eltűnt, annyira egyszerűvé válik, hogyha külön nem szerez róla tudomást, észre se veszi. Valószínűleg igazuk van azoknak, akik azt mondják, a földet egészen könnyen paradicsommá lehetne tenni, csak mi tesszük pokollá.

Különös, hogy gyermekkoromban, ha valami nem tetszett vagy bántott, esetleg olyan emberek jöttek, akiket nem kedveltem, a cseresznyefára másztam, akkor is, amikor gyümölcs a fán már régen nem volt, nyáron vagy ősszel, egészen fenn a karosszékbe ültem, és rövid idő alatt kiengesztelődtem.

(Hamvas Béla: Patmosz II.)

(…) persze, mindenki állandóan vár valamit… jól is van ez így… nem tudja, hogy amit vár, az megvan, mindig meg is volt, s azt nem is tudja elveszteni.

Hamvas Béla: Unicornis

Éppen arra gondoltam, mikor az imént a köpenyek úgy röpdöstek, hogy milyen különös, ha a szél élettelen tárgyakat mozgat – felelte Prokop gyorsan, mintegy mentegetődzve hallgatása miatt. – Olyan különös az, ha a különben élettelen dolgok egyszerre röpdösni kezdenek. Nem? – Egyszer egy üres téren elnéztem, mint kergetik egymást körben a nagy papírcafatok, mint üldözik egymást halálos ellenségként, én pedig egyáltalán nem éreztem a szelet, mert egy ház fedezékében álltam. Egy pillanatra úgy tűnt, lecsillapodtak, majd mintha őrült elkeseredés vett volna erőt rajtuk, esztelen haraggal hajszolódtak be egy szögletbe, hogy ismét szétszóródjanak, mintha az ördög bújt volna beléjük, míg végül eltűntek egy sarkon túl.

Egy vastag újság nem bírt velük menni. Ott maradt a kövezeten, és gyűlölködve csapkodott maga körül, mintha elakadt volna a lélegzete, és a levegő után kapkodnék.

Valami homályos gyanú támadt bennem. Hátha mi élőlények is ilyen papírrongyokhoz vagyunk hasonlók? Hátha bennünket is valami láthatatlan, megfoghatatlan „szél” dobál ide-oda, és irányítja cselekvéseinket, mi pedig együgyűségünkben azt hisszük, hogy megvan a magunk szabad akarata?

Gustav Meyrink: Gólem – forrás: atyafipeca.wordpress.com