Gondolkodtam a bejegyzés címén: „Cimbis tanulságok”, „Cimbi és az (állat)orvostudomány” – ezekhez hasonló, rosszabbnál rosszabbak jutottak eszembe, míg végül kipattant a fejemből ez a bulvárosan trendi, „kellőképpen korhű”. Az egyértelműség kedvéért szögezzük le: Cimbi él, és egészséges – mesteremmel való együttlétem újabb tanulságokkal szolgált. Mindannyiunk okulására teszem közzé.
Bő másfél éve, 2020 februárjának elején, 8 hónapnyi „élettársi viszony”, és 12 órányi epilepsziásnak tűnő rohamsorozat után, éjjel kettőkor a végső búcsú gondolatával köszönök el Cimbi kutyámtól, majd merülök álomba. Aztán a következő reggeltől minden úgy folytatódik, mint „annak előtt” – csak épp „egy bogárral a fülemben”: epilepsziás a kutyám? Úgy szocializálódtam, hogy egy ilyen történés után akkor vagyok felelősségteljes apa, akarom mondani gazda, ha bundás barátomat kivizsgálásra viszem. Kerestem hát egy epilepszia szakrendelést, ami akkori, szűkös anyagi helyzetemben még éppen megfizethetőnek tűnt („mindössze” 53600 forintba került egy két órás vizsgálódós beszélgetés és a labor); melyről egy kisebb köteg recepttel a kezemben távoztam. „Bebizonyosodott” (még a labor eredmények előtt), hogy Cimbikém epilepsziás, de az orvostudománynak hála, gyógyszerekkel – és egy kis szerencsével – szinte tünetmentes életet élhet.
De valahogy nem tetszett a gondolat: egyetlen – bár kétségtelenül súlyos – roham után, még a laboreredmények ismerete előtt a „gyógyszeripar rabszolgájává” lenni… Nem mentem gyógyszertárba. Pár nap múlva hívtak a laborvizsgálat eredménye miatt. Megtudtam, hogy Cimbi májfunkciói katasztrofálisak, és ha magas hústartalmú táppal etetem (ahogyan jószándékkal tettem), azzal kvázi mérgezem. Visszafogtam hát a húst, és főztem neki mellé rizst, meg zöldségeket. Amúgy a vérképe alapján akár mérgezés is lehetett, kontroll javasolt. De valahogy nem akaródzott ez se… Mert mi van, ha továbbra is rossz az eredmény? Újabb kérdések, vizsgálatok, gyógyszerek. Ha meg jó, akkor is marad egy csomó kérdés, és a bogár a fülben: van egy epilepsziás kutyám. Aki szerencsére erről semmit nem tudott, másfél évig élt boldogan, „tünetmentesen”.
Aztán pár hete elkezdett furcsán viselkedni: egy quad hangjától félve, reszketve bújt az ölembe, fúrta a fejét a nyakamba, mint aki védekezésül belém akar olvadni. Aztán megismétlődött mindez egy sikolytól. És követett, mint az árnyék, pedig korábban „semmitől” nem félt. Aggódni kezdtem, hívtam egy állatorvost, elmentünk vizsgálatra, hőmérő, sztetoszkóp, nyomkodás, és vérvétel… Az eredmény: Cimbi egészséges. A doki szerint viselkedési zavar. Pár nappal később ultrahangos fogkő eltávolításra mentünk, és a kozmetikusnak elmesélve történetünket, említette, hogy nézzek utána a penészes dió mérgezésnek. És összeállt a kép: Cimbi többször ropogtatott jóízűen diót, melynek februárra volt már elég ideje megpenészedni.
Szinte biztos vagyok benne, hogy ez okozta az akkori rohamát, és a katasztrofális laboreredményét. Eltemettem hát az epilepsziás címkét. Ha másfél éve kétely nélkül elfogadom, amit a fiatal, tapasztalatlan doktornő javasolt, akkor Cimbit élete végéig gyógyszerezném, és elégedetten állapítanám meg, hogy milyen fantasztikus korban élünk: a gyógyszer hat, epilepsziás rohamok nincsenek. Holott Cimbi soha nem is volt epilepsziás. De persze még lehet. És akár újabb penészes diót is ehet.
Cimbi egyébként az egy hónappal korábbi önmagához képest most is különösen ragaszkodó, sokkal többet igényli a társaságom, mint előtte. Ez bizonyára nem normális. (Pár napja találkoztam egy kutyáit sétáltató nővel, aki mesélte, hogy ebei a vécéajtó előtt ülve várják – mindenhova követik.) Mikor szeretetgombócom többet volt látóhatáromon kívül, többször aggódtam, hol lehet. Most, hogy többet van velem, aggódom, miért változott meg. Normális, hogy mindig aggódom valamiért? Szerintem nem – és kizárólag én dönthetem el, hogy mi normális és mi nem. Lehet, hogy el kellene mennem orvoshoz – de inkább dolgozom rajta…
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?