“A pont a geometria egyik alapfogalma. A pont lényegében egy helyet jelöl, amelynek kiterjedése nincs (azaz nulla dimenziós), és mérete is minden irányban nulla.” (Wikipedia)
“A kígyó, ha szembenézik, pont, profilból vonal. Ez a pont és ez a vonal az én valódi képe.” (Hamvas Béla)
“A modern ember szinte már valami beteges mazochizmussal ragaszkodik pontszerű kiterjedéséhez és zsugorodását paradox módon éppen kitágulásként éli meg. Abban a hiedelemben él, hogy akkor hiteles és őszinte, ha valódi önmagát mérhetetlenül lefokozza. Zuhanását szárnyalásként, zsugorodását kitágulásként, nyomorúságát örömként, lefokozódását rangként éli meg. Hangosan hirdeti, hogy ennél jobb korban még sosem élt ember a Földön, miközben bárgyú büszkeséggel és kaján vigyorral az arcán nyakon önti magát egy vödör fekáliával.” (én)
(A fentebb látható ábra kettős szimbolizmussal bír. A fehér szimbolizálhatja a végtelennek felfogott teret, ahol az ember létezését (fekete pont) csak “világba vetettségként” élheti meg. Azonban létezik egy merőben más értelmezés is, amivel egycsapásra fordított helyzet állhat elő. Mert mi van, akkor ha éppen a világ a pont? Miért ne lehetne a világ az emberbe vetve? A durva és primitív vizuális megjelenítésért természetesen elnézést kérek. Nem illik ilyen finom dolgokat “papírra vetni”, pláne nem ilyen vulgáris módon.)
A héten pontokat gyűjtöttem. Alsóban még rengeteg piros pontot kaptam, aztán tanulmányaim előrehaladtával egyre több lett a fekete. A fekete pont. Ötödikben felvilágosult és önzetlen pedagógusaim jóvoltából megtanulhattam, hogy a világ egy hatalmas nagy táguló micsoda, amiben én csakis egy jelentéktelen perifériára zuhant törpe lehetek. Pötty. Csekély kiterjedéssel bíró pont. Pontszerű test. Pont, mint egy pont. Gimnáziumban már a relativizmus, majd a felvilágosodás vitte a prímet és Cseh Tamás dalokat éneklő, humanista értékrendet képviselő osztályfőnökömtől “elsajátítottam”, hogy minden dolog csak nézőpont kérdése, még az igazság is és hogy nem is pont, de tulajdonképpen még porszem sem vagyok.
Jelenleg pont egy tanteremben tartózkodom, annak ellenére, hogy pontosan 35 esztendő telt el azóta, hogy megkaptam az első pontomat. Az első pirosat. Előttem hatalmas, fehér tábla és nem tudom megállni, hogy ne nyomjak a közepére egy fekete pontot. Rajzolhattam volna bármi mást is rá, de ma pont a pont foglalkoztatott. Hogy miért? Mert a szakmámban csak akkor tudok dolgozni, ha bizonyos időközönként pontokra teszek szert. 10 pontra, 15 pontra, 25 pontra, 30 pontra, 45 pontra, 100 pontra és így tovább. Ma jó sok pontot gyűjtöttem és most a lelkiismeretem is jóllakott. Boldog vagyok. 30 pont besöpörve! Grandiózus életérzés! Egyébként hivatásom gyakorlása is pontok szerint történik. Az elvégzett munka után is pontot “kapok”, ami idővel pénzzé alakul át, mert pontok után történik a finánszírozás.
Ahogy azt már mondottam jelenleg egy tanteremben üldögélek és várom, hogy feltűnjön a színen az előadó. Az az előadó, aki részben azért ad elő, hogy szintén pontokkal gyarapodjék. De ugorjunk egy kicsit előre az időben és nézzük meg, hogy mi történik az utolsó szakmai előadás végeztével. Csinos hölgy lép be a terembe, aki fura és hátborzongató módon, énekelve adja (mondat végén hangsúly fel) az osztály tudtára, hogy nekünk “tanulóknak” most már nem maradt más feladatunk, így a nap végéhez közeledvén, minthogy lepontozzuk az előadóink teljesítményét egy egytől tíz pontig terjedő képzeletbeli skálán. Becsukom a szemen. Most a Mecsek legmagasabb pontján vagyok. “A magány mágikus állapot.” Elterülve a fűben élvezem a nap őszi sugarainak a melegét és kerékpárom kormányán siető katicabogárra leszek figyelmes. Hét pontot számlálok meg a köpenyén, amit igazából fedőszárnynak kéne neveznem, ahogy azt egykori biológia tanáromtól megtanultam. Közben a Túró Rudi is előkerül a hátizsákomból. A pöttyös, vagy pontos. “A lélek a Kép varázslatában és varázslatából él. Nincsen semmi, szól Böhme, nincsen az égvilágon semmi, ami a lelket meg tudja érinteni vagy akár megölni, csak ez az imagináció, se tűz, se kard, csak ez a varázslat, ez az ő halálos mérge, mert a kezdetek kezdetén az imaginációból született és az marad helye örökké.”
Kinyitom a szemem és hirtelen ismét a tanteremben találom magam…
-Hát maga nem töltötte ki a kérdőívet? -kérdezi kissé felháborodottan a hölgy- aki énekelve beszél, mire én csak annyit tudok mondani, hogy; nem és átnyújtom neki az üres papírost egy apró fekete ponttal a közepén. Most a Székesegyház hatalmas kapujában állok és nagyon kicsinek érzem magam. Pontnak. Be akarok menni, de egy idős hölgy állja utam és felszólít az egyéni egyszeri belépőm bemutatására. Igen így mondja. Pont így; egyéni egyszeri belépő, ami 800 ft-ba kerül, de lehetségesnek tartom, hogy akár 800 pontot is érhet. Lehet, hogy már Isten is pontokat gyűjt? Sarkon fordulok és leülök egy szökőkút mellé egy több száz éves gesztenyefa árnyékában, majd előkerül a tarisznyából Hamvas. Egy csepp a kárhozatból… A sorokat olvasván végtelen nyugalom árad végig rajtam és már nem is akarok hazamenni. Mellettem a padon fiatal pár csókolózik, előttem egy viharvert hajléktalan eldobott csikkeket szedeget a földről, egy középkorú hölgy pedig a szökőkút peremén ülve önportrét készít magáról. Valószínűsíthető, hogy társkereső oldalon való megosztás céljából. A lagymatag őszi szellőben szinte függönyként hullanak a sárga falevelek és megkondulnak a harangok. “Nem vagyok vallásos. Nekem az egész kell.” Hirtelen, egy varázsütésre a tér, olyan színpadiassá, légiessé, valószínűtlenné válik körülöttem, de egyben nagyon finommá és kimértté is egyben. A pontszerűség érzése most átadja a helyét valami magasabbnak…
“Lebegő kellemes állapot. Érzékenység, ahogy a szél az arcomba fúj, s ahogy a levelek zörgését hallom… Aki középpontjába énjét helyezi, annak középpontja üres. Maszk és egyetlen vonal. A kígyó, ha szembenézik, pont, profilból vonal. Ez a pont és ez a vonal az én valódi képe.”
Hazafelé menet beugrok egy üzletbe. Már éppen fizetnék, amikor a pénztáros hölgy udvariasan megkérdezi, hogy gyűjtöm-e a pontokat. A pontokat!? Igen! -válaszolok lelkes infantilizmussal- tetszik tudni én egy szenvedélyes pontgyűjtő vagyok!
A parkolóban egy autó sárvédőjére pingált idézetre leszek figyelmes:
„A világ szétszór, az ego összezsugorít. Isten összeszedetté tesz, miközben kitágít.”
Ezt még sosem mondta nekem a derék és humanista, Thomas Mann-on és Pilátus krédóján szocializálódott osztályfőnököm. Vajon miért nem?
HALASIZSOLT 
Hozzászólás