Ma ott folytatom, ahol abbahagytam – no nem tegnap, hanem még novemberben. Orosháza környékén nincs sok erdő, de vannak turistautak, ezeken haladva fedezem fel a pusztaságot. Hosszú, egyenes, szántóföldekkel szegélyezett földút, az első kilométereken még fák is csak a messzeségben tűnnek fel. Egy nyúl az iramfutóm, de nem dőlök be neki, tudom, hogy gyorsabb, meg se próbálom tartani vele a tempót – ráadásul hamarosan letér az útról, belegázol a friss szántásba, hát milyen viselkedés ez kéremszépen?! Ismét egy nyúl, majd egy nyúlpár, később újra egy pár, hatig számolom őket, aztán egy egész csapat ugrabugrál előttem. De nem ám előlem, egyenesen felém tartanak, ajaj, talán vérnyulak? Tőlem három méterre, az út másik szélén kifutnak a bokorból, majd be, újra ki, be, aztán el – huh, ezt megúsztam. :-)
Az ötödik kilométer környékén egy nagyobbacska őzgyerek kóvályog az úton, mint aki nem tudja, merre kéne menni – szoborrá dermedve figyelem. Ha határozatlanul is, de egyre közeledik felém, már szinte várom, hogy megszagoljon. Vagy tíz méterre lehet, mikor megmozdulok, de csak a fejem forog lassan, az aranyos négylábút követve, és a szám görbül egyre jobban felfelé. Megfordul a fejemben a fényképezés gondolata, de nem akarom elrontani a pillanat szentségét. Néha gyanakvóan rám pillant, de úgy tűnik, mozdulatlanságom veszélytelennek tűnik számára. Miután eltávolodik, újra futásnak eredek.
Békéssámsonról visszafelé egyre nagyobb szembeszél fúj. Az utat már ismerem, és egyébként sincs sok látnivaló – azzal szórakoztatom magam, hogy megpróbálom tartani a szél nélkül, kipihenten, számomra kényelmes 5:30-as tempót. Fújjál csak, gyerünk, még jobban, én csakazért se lassulok! Az autóhoz érve egy csepp izzadság sincs rajtam, de csak a jéghideg szél miatt: a kezeim úgy lefagytak, hogy alig bírom kinyitni az autót.
Nagyon jól esett, és úgy igazán el se fáradtam. (Amennyire felemelő élmény volt az őzzel való találkozás, annyira lesújtott, hogy hazafelé elütöttem egy fácánt…)
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?