Mély értelmű, lényeglátó írás következik Atyafi barátom bevezetőjével és képeivel:

Már évek óta adósom voltam ezzel magamnak. Mikor a munkatársak megkérdezték, hogy miért lehelek rá és fényesítem és guggolok előtte hosszú perceken át mindig kitérő választ adtam és magamban jókat somolyogtam, mert senki sem tudta a titkom. Mert nekem is volt és van “fordított kukkerem” és ha úgy tarja kedvem hát jól belenézek, hogy még valószínűtlenebbnek lássam a valószínűtlent. Mikor először megláttam az ajtón díszelegni, rögtön tudtam, hogy igazi barátok leszünk. Eredetileg megragadásra tervezték, de én minden nap eltávolítom róla a sok-sok ujjlenyomatot, csak hogy szebben és még kontrasztosabban görbítse nekem azt, amit az Isten már eleve elgörbített.

“Olyan családba született, amilyeneket a romantikusok s a rémregények régen kikompromittáltak az irodalomból. Az apja szívbajos, részeges kis hivatalnok volt. Ebédelni a korcsmában ebédelt s csak esténként jött haza különböző hangulatú részegségben. E fokozatoknak megfelelőleg sírt, szavalt vagy verte a feleségét s gyermekeit. Emellett ordítozta, hogy ő a nemes szívének az áldozata, hogy csak családjáért él, hogy soha egy kalán bort nem iszik s a családja mégis a halálba akarja kergetni. Mert az asszony ellene felbujtatja saját gyermekeit. Néha az ordítozás, verekedés közben rájött a szívbaja, elvágódott a földön s a bortól gőzölgő, kékült arcú ember ott vergődött visítozó, véresre vert gyermekei közt.

Imre két bátyja két izgága kamasz volt, kik buzgón követték apjuk példáját. Tekeregtek, ittak s csak káromkodni, követelőzni és fenyegetni jöttek haza. S ha az anyjuk kérőn-szomorún fedte őket, dühösen ordítozták: – Igaza van a tatának, mama az oka mindennek, mama kerget el minket a háztól.

Két leány is volt. Egy tizennyolc és egy tizenhat éves. Öröklés s a rettenetes családi élet mindkettőt hisztérikává tette. Az anyjuk szavára egyáltalán nem adtak s csak az apa rúgásaitól féltek. De az anya nem mert soha szólni róluk férjének. Egész nap az utcán csatangoltak s a Sétatér mögött a diákokkal találkoztak. Otthon egymás között vagy a fiúkkal veszekedtek, vagy anyjukra acsarogtak rikácsoló, hisztérikus dühvel.

Az anyja volt természetesen az egész család bűnbakja. Imre volt egyetlen menedéke. Mintha a rossz kifáradt volna a fajban már, mikor ő született. Szelíd, jó tanuló gyerek volt. Ha a család nem volt otthon, órákig eltérdepeltek s imádkoztak a többiekért. Vagy egy régi nagy képes Petőfiből olvasott fel anyjának.

Esténként édesanyja rendesen már hét órakor lefektette. Megimáztatta, megcsókolta, betakarta. De ő nem aludt el. Szemei az órára meredtek, szívét a párna alatt hallotta dobogni s várta, mikor jön haza az apja. Egyszerre aztán botladozó lépések hallatszottak, az apja belökte az ajtót, megállt a küszöbön s mámoros, vöröseres szemeivel kereste, hogy miért legyen dühös. Aztán jöttek az ordítozások és ütlegek. Ő a paplan alá fojtotta a sírását s mikor már nem bírta tovább a rémületet, elaludt. Álmaiban rendesen az apjával viaskodott.

Volt Imrének egy nagy öröme, egy régi kukker, mit keresztapjától, egy szőrös fülű állatorvostól kapott. A kukker nem mutatott ugyan nagyon messze, de a dolgok szélei szivárványszínűek voltak benne. Ez nagyon tetszett neki. Azt hitte, hogy minden dolognak, a legcsúnyábbnak, a legszürkébbnek is a belseje, lényege szivárvány, s hogy csak jól meg kellene szorítani őket, hogy a ragyogó színek kicsorduljanak belőlük.

Egy este olyan boldog elmerüléssel olvasta Tamás úrfi kalandjait, hogy édesanyjának nem volt lelke a szokott időben lefektetni. Még az apjáról s az óráról is megfeledkezett. Az apja kiadta a parancsot, hogy ezen az estén kocsonyával várják. Imre csak akkor rezzent fel, mikor apja egész szélesre lökte az ajtót. A tél gőzölögve ömlött be a szobába. Az öreg megállott a küszöbön, igyekezett egyenesen tartani magát, fejét félre szegte, arra, amerre a kalapja konyult s kihívóan kérdezte: – Van kocsonya?

– Persze, hogy van – felelt az anya. Az apa szárazon, ingerülten köhögött. Látszott, hogy dühös, hogy nincs miért dühösködnie. Az ajtót becsapta, kalapját, kabátját az ágyra vágta, leült a terített asztalhoz. Otthonának látása mind nagyobb dühre forrta a vérét.

Az anya elébe tette a kocsonyát. Ő megint köhintett, felvette a kést, villát s vágott egyet úgy, hogy a nehéz asztal belerendült. Aztán felordított:

– Ez kocsonya?!

– Hát mi egyéb volna? – szólt csillapító szelíden az anya.

– Ringyó, megeszitek az életemet! – s ezzel a tál kocsonyát úgy vágta a szoba közepére, hogy a reszketősének a darabjai az Imre arcába repültek.

– Tatának nem lehet semmit a kedvére tenni – szólt a nagyobbik leány, ki ma nagyon idegesen jött haza.

– Már te is, te is eltanultad anyádtól, te utca-Kati, te bulándra!

Egy perc alatt ordítozás, ütlegelés, zokogás viharzott fel a szobában. Imre kétségbeesetten tipegett a szobának abban a szegletében, mely az ő zuga volt. Nyitott szájából hangtalan, száraz szavak jöttek ki: – Édes tata, ne haragudjék, édes tata, ne haragudjék. – Szemeiből kényszeredett, apró könnyek szűrődtek elő.

Ideges gyötrelmében egymás után vette kezébe a dolgokat cók-mókjai közül s aztán ismét letette anélkül, hogy tudta volna, mi volt a kezében. Nehogy az apja azt mondja, hogy ő is beleegyeledik a dologba. Az öreg kukker is a kezébe akadt. Gépies, tudatlan mozdulattal a szeme elé tartotta.

A kukkert megfordítva tette szemeihez. Sokszor nézett már így vele s most mégis különös meglepetést érzett. A szoba nagyon messzinek és nagyon icike-picikének tetszett. S ebben a kicsike s messzi szobában apró, egérnagyságú alakok őrült gesztikulálással ordítoztak, egy kis vörös Paprika Jancsi – az ők egész életüket remegtető rettenetes apa – egy picurka lányt ütlegelt, köröttük a többi kis alak hadonászott. Az ordítozás és zokogás tragikusan nagy és közeli volt, de az alakok olyan kicsinyek, távoliak és komikusok.

Különös mosolygás jött a gyermek ajakára. Egy percre valami furcsa kétkedés állt eléje, mely mintha mindig ott settenkedett volna a tudata mélyén. Külsően való-é ez az egész dolog, vagy csak az ő lázas szemében van s ő vetíti ki onnan? Elvette szemei elől a kukkert s az újból ráömlő rettegésben érezte az előbbeni percnyi megkönnyebbülést. Megint szeméhez tartotta a fordított kukkert s le sem vette addig, míg az apja elfáradva végig nem dőlt az ágyon s a szobában a zaj halk szepegésbe csendesült. Imre úgy feküdt le a kukkerrel s egész éjjel a kezében szorongatta. Éjjel nagyon mulatságos álmai voltak. Apját látta Tamás úrfival bakfüttyöt játszani s ő tele torokkal nevetett furcsa mozdulataikon.

Ettől az estétől kezdve a gyermek egész mélyében megváltozott. Feltűnő idegessége elmúlt, nyugodtabb, derültebb lett. Esténként nem gyötörte úgy szívét a félelem, csendesen tanult vagy olvasott, s ha apját hallotta jönni, a vackába sunnyogott. Bármikor volt jelenet a családban, maga elé tartotta fordítva a kukkert, menekülő biztonsággal. És már nem okozott olyan idegrázkódást semmi, sokszor mosolygott is a távoli kis alakok kicsikés borzasztóságán. Csak az anyját sajnálta még a fordított kukkeren keresztül is. De őt ezután még jobban szerette s még engedelmesebb volt. Ezzel – úgy gondolta – tartozik megfizetni, hogy ő már nem osztozik olyan gyötrelemmel a közös sorsban.

A menekülésnek ez a különös módja lassanként teljesen átalakította testi és lelki látását. Ha otthon, az iskolában vagy bárhol valami tragikus, tömeges, patetikus jelenet adódott elő, úgy látta azt, még ha nem is volt kéznél a kukkere, mintha fordított kukkeren nézné. Olyan állandó, organikus jellegűvé lett nála e látás formája, minden ilyen eseményt olyan messzinek, kicsinynek és megbocsáthatóan komikusnak látott, hogy arcán állandóan ott volt az okos gyermek mosolygó, elnéző kíváncsisága. A fájdalom, a rettegés kihalt belőle s testileg is szépen, gazdagon kezdett fejlődni.

De egy különös akadály is volt ebben a látásban. Anyjától élénk, előrerohanó, altruista donkisottságot örökölt. Mikor temperamentuma belelendítette valami véleménybe, csatába, tervbe, a lelkesülés legmagasabb fokán fordított kukkerrel látta önmagát, az egész dolgot, önmagát magától messzinek, idegennek. S akaraterejét ez lassanként teljesen megemésztette. Úgy hogy fiatalságának jó része nekilendülő, bevégzetlen mondatokból állott.

Szülei rég meghaltak, családja szétzüllött, hírt sem hallott róluk. Ő maga sem tudta egészen tisztán, hogyan és miért: papi pályára ment. Egy erdélyi nagyközségnek lett református papja.

A fordított kukker, az eltávolító, kissé mosolygós, kissé szánakozó látás örökre szemében maradt. Mikor híveinek az igét prédikálta, úgy érezte, mintha messziről repülő kis kolibriket etetne kendermagkásával. Az egész nyomorult erdélyi községet nagy nyomorúságával, tragikus gesztusaival, állati bűneivel valami távoli letompított rossz tréfának látta.

Ezzel a látással éles ellentétben volt gazdag, fiatal teste és megzabolázhatatlan temperamentuma. A jegyző lánya nagyon szép, nagyon fiatal volt s az ő erős egyéniségének hatalmas feléje zúdulására valami lélekféle is felcsillogott benne. Mert a nő olyan, mint a kovakő, ha férfiacél érinti, lélek szikrázik belőle, másképpen pedig lélektelen, vigasztalatlanul lélektelen földre hulló kő. Imre erre a nagy szenvedélyre nem tudott fordított kukkerrel nézni. Elvette feleségül.

A dolog azután a szokott sablonban fejlődött. Az asszony, ahogy a feleségi állást megkapta, unta továbbra is lelket kínlódni magából. Kissé utálta is ezt a különös férfit, kinek méreteit nem tudta belátni s kiből hiányoztak a társulható közönségességek. Olyan irreálisnak, távolinak érezte, hogy lassanként valami bosszújog gyűlt fel benne. Gyermekkori pajtása, a kántor szép jogász fia hazajött karácsonyra. S szegény Imre, mint előtte a világnak legalább tízmillió férje, egy temetésről hazajövet rosszkor nyitott be az ebédlőbe.

Felugrottak s bontott ruhájukban állati rettegéssel néztek feléje. Imre egyet ordított s fajának egész beteges zabolátlansága rázta testét. Kiment, az ajtót rájuk zárta s rohant a hálószobába. Dühös-részegen ment az ágyhoz, kirántotta az éjjeliszekrény fiókját, hogy revolverét magához vegye. A fiókban a sok férfi cókmók közt volt a revolver s az emlékben tartogatott kukker.

A rántásra a két legsúlyosabb tárgy: a revolver és a kukker előgurult. Imre meglátta a kukkert. Leült az ágyra.

A kukker, a kukker. És éles vonalakban volt előtte gyermeksége, predesztináltan leítélt családja, a rettenetes esték s a kukker vigasztalása. És életének minden nagy jelenete, melyekben az élet nagy zuhanásait távolivá, kicsinnyé, mosolyogtatóvá tette. Lelkének egy nagy szemfordításában úgy látta, hogy az egész tovazajló világ: égitestek, föld, emberek, sorsok, bűnök, szenvedélyek, az egész nagy feketén összegabalyodó mindenség nagyon, nagyon messzi van tőle, olyan kicsiny, szánalmas és mosolyogtató. S hogy az életre ítélt embernek mindig görcsösen kezében kell tartania a fordított kukkert, nehogy bezuhanjon a lábai elé ásott tragédiákba.

Szelíden ment az ebédlő felé, kinyitotta az ajtót s végignézett szép ijedt feleségén s a magát bátorítani látszó, kakas-pózba heppent ifjún. Lágyan mosolyogva s olyan hangon, mintha nagyon-nagyon messzire intene, így szólt:

– Milyen szép erős legénnyé nőttél, te Pista, s milyen fiatal vagy!”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s