Régen hallgattam – jön a gondolat, és mielőtt az autó gázpedáljára lépnék, elindítom a hangoskönyvet:

Az egyetlen igazi tanulás: a lényünkben szunnyadó tudásnak tevékennyé ébresztése. Az emberalkatban rejlő ős tudás lényegileg mindenkiben azonos, érvénye teljes. Az ős tudás az egyetlen alkalmas alap; ami rajta alapszik, ronthatatlan, ami elgondoláson alapszik, szétmálló. Az ős tudás végtelenül egyszerű, olyannyira, hogy szavakba nem is foglalható. Megegyezik vele minden, ami szükséges, nyugodt, szilárd; ellentétben van vele minden, ami csábító, izgága, hemzsegő. Tíz hadsereg, száz pénzesláda, ezer okirat védettje elpusztul; amit az ős tudás birtokosai minden segítség nélkül létrehoznak, megmarad. Aki a lényében rejlő ős tudást önmaga számára meghódította, mindent elért, ami emberileg elérhető; az élet és halál csak felületesen sebezheti, lényegében sérthetetlen és teljes.

Weöres Sándor: A teljesség felé

Szívom magamba az örökérvényű gondolatokat, mint a föld a hajnal harmatcseppjeit – már az autóban elkezdődik a nagy kaland…

Van egy játék, amikor a gyerekek a megbeszélt jelre abbahagyják a mozgást, és kimerevednek. Ezt játszom a szarvassal – a jel pedig a tekintete: mikor rám néz, mozdulatlanra fagyok. Ő fojtatja a legelést, én közelebb lopódzom, rám néz, megállok. Csak a lélegzetem az árulkodó jel, meg persze testem, ami egy perce még nem volt ott. Sokáig játsszuk ezt, míg közelségem átlépi azt a határt, melyen belül már bármilyen mozdulatlan, de gyanúsan oda nem illő valami futásra ösztökéli. Fussunk hát…

Itt is szarvasokkal találkozom, akárcsak öt nappal ezelőtt. Állok a sárban, és lenyűgözve figyelem, ahogy a Nap sugarai az útra festik őket.

Még csak 5 kilométert futottam, de folyamatosan annyi gyönyörűség vesz körül, hogy kezdem úgy érezni, képtelen vagyok ennyit befogadni.

Két madár rikácsol a fejem felett, olyan érzésem van, mintha zavarnám őket (talán fiókáik vannak a közelben) – próbálok velük „szót” váltani, de úgy tűnik, nem értjük egymást.

A körülölelő képek viszont mindennél beszédesebbek, ismét lenyűgöző hangulatokban fürdőzöm, melyekről mint lepkegyűjtő a rovarokat a hálójával, gyűjtögetem a pixeleket a telefonommal.

A két kis földszintes házőrzőhöz nem merek közelebb menni:

Salabasina-árok – ez valami mesés! Idáig se volt egyszerű és gyors utam, már csak a sok fotózás miatt sem, de most végképp belassulok: egyrészt a tovább erősödő pixelgyűjtögetési kényszer miatt (az se szegi kedvem, hogy a beszűrődő napfény hófehér foltokat éget a sötét tájba); másrészt nemhogy futhatatlan, de szinte járhatatlan a terep.

A 20. kilométerhez közeledve, étlen-szomjan, teljesen elkészülök az erőmmel: lemerülőben vagyok, akárcsak a telefonom. Mégis muszáj rendre a szemeim elé emelnem és exponálnom, mert ezt a csodát haza kell vinnem!

Mennyei dohos „pinceszagban” bóklászom a csúszós, nyirkos, mohás fatörzsek és kövek között, követve az egyre bővebb vizű patak medrét – és közben visszatérő gondolatom, hogy a lédús, minden bizonnyal zamatos mohába harapjak.

Igen, ez itt az „út”: fatörzseken lecsúszva, két oldalt a kövekbe kapaszkodva próbálom előre megtervezni következő lépteim nyomát.

A végéhez közeledve próbálok kitörni a szurdokból, de a meredek földfalak fogva tartanak. Bánom is, meg nem is…

Az utolsó nagy akadály: nem mászom meg, inkább átkúszom a csövön.

Eddigi leghosszabb futó kalandom közel 5 órán át tartott (fantasztikus telefonom folyamatosan bekapcsolt kijelzővel, 317 fotót készítve, ezt is kibírta, most 5 % töltöttséget jelez) – gyönyörű helyeken jártam, rengeteg szarvast és őzet láttam (sokszor egészen közelről), és a végén a mesés Salabasina-árokban élhettem át a megismerés csodáját. Leírhatatlan élmény…

Ezt útólag rákeresve találtam:

Hajdan turistajelzés kanyargott a mélyén, de rengeteg viharkár érte a területet, és ezért az erdőgazdaság járhatatlan útnak minősítette a bedőlt fák miatt. Mára teljesen visszafoglalta magának a természet, a régi korhadt törzseket benőtte az aljnövényzet és a borostyán, a mohos sziklák valódi csodákat rejtenek a félhomályban. A túrázók óriási köveket és vízeséseket kell, hogy megmásszanak, hogy előrejuthassanak ezen a vadregényes vidéken.
(forrás: mozgasvilag.hu)

Legközelebb itt kezdem az utam…

A fotókat OnePlus 3 telefonnal készítettem, és Adobe Photoshop Lightroommal konzerváltam (lapozható galéria a bejegyzés végén).

200×200 km projekt

Futográfus archívum

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s