Nyílt terep, napkeltével, holdnyugtával, kora őszi színorgiával, üdezöldekkel, aranysárgákkal, rozsdabarnákkal, lángvörösekkel, égkékkel, felhőfehérrel, építési törmelékkel feltöltött utakkal, rengeteg szeméttel, elhagyott telkekkel, pusztuló házakkal, autóroncsokkal, kecskékkel, lovakkal, füves, bokros dombokkal, széllel, napsütéssel. És Igorral, a kutyával, meg az „életmentő” biciklis cigányasszonnyal.
A 15. kilométer környékén találkozom a biciklissel, kinek jelenléte megnyugtat, mert korábban, mikor erre jártam, messziről láttam négy lábat az autó mögött, és inkább nem is mentem tovább. De most muszáj, ha nem akarok kihagyni semmit a tervezett útvonalamból, és nem akarok nagyot kerülve ugyan arra visszamenni, amerről jöttem. Épp ezért örülök a biciklisnek, mert úgy sejtem, helybéli, aki ismeri a négylábút. De arra nem számítottam, hogy ez az állat akkora, mint egy borjú, és van egy társa is. Ugatva rohannak felém, én meg teljes sebességre kapcsolva menekülök előlük. A biciklis megáll, és egy szót ismétel ordítva. Mikor odaérek hozzá, a kutyák feladják a fogócskát. A cigányasszony beavat a „titokba”: a nagy kutya nevét kell kiabálni, ahogy ő is tette, és aztán ha már megismer, nem bánt. Bemutatkozok hát Igornak, a borjú méretű kutyának, és megkérem, hogy amikor majd jövök visszafelé (mert még egyszer, utoljára erre visz majd az utam), akkor inkább ne fogócskázzunk. A bringás asszonyság megnyugtat: először ő is félt tőle, de nincs miért. „Nyugodtan sportolhatol” – mondja búcsúzóul. Tanácsát megfogadva sportolok tovább, nyugodtan.
A fotókat OnePlus 3 telefonnal készítettem, és Adobe Photoshop Lightroommal konzerváltam (lapozható galéria a bejegyzés végén).
