Lucát minden második héten, amikor nálam lakik, hétköznap reggelenként autóval elviszem a piliscsabai vasútállomásra, ahol ő vonatra ül (ami elviszi egészen az iskoláig). Kitaláltam, hogy Cimbi is jöjjön velünk, én pedig miután elköszönünk Lucától, elmegyek vele sétálni. Természetesen pórázzal, mivel az állomáson sokan vannak, és néha még óriási vonatok is előfordulnak. Négylábú kisfiamat sokat dicsértem már, de úgy kerek, ha nem csak a jókat mesélem; így most szót ejtek arról is, hogy pórázzal vezetve nem igazán engedelmes. Persze minden viszonyítás kérdése, bizonyára sok kutyagazda örülne, ha csak ennyire húzna a kedvence, de engem Cimbi úgy elkényeztetett, hogy nehezemre esik félpercenként rászólni.

Aztán pénteken elfelejtettem pórázt vinni. Luca mondta, hogy akkor inkább búcsúzzunk el az autónál, és mi menjünk haza. De én nem akartam elengedni a sétánkat, ezért felkaptam a fiúcskát, és miután integettünk Lucának, a sínek túloldalán lábaira állítottam, és azt mondtam neki: „mehetsz”. Csodálatosan együtt voltunk! Ha kértem, megállt, nem ugrott az autók után, de kérés nélkül is folyamatosan hátranézett, szemmel tartott. Aztán az állomásra visszaérve megint magamhoz öleltem, és megdicsértem. Végül is érthető: én se szeretem a kötöttségeket – és állítólag a kutyák hasonlítanak a gazdájukra…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.