Rég találkoztunk utoljára, pedig rendszeresen sétálok arrafelé, ahol lakik. Mindig benézek a különös házhoz a fenyőkkel teleültetett kerten, és a kerítésen át – mely utóbbi eddigi egyetlen találkozásunkkor még nem is létezett.
Épp nyílik az ajtó, megállok hát, mert szeretném megkérdezni a férfit, hogy sikerült-e befejeznie a burkolást a maga építette ház belsejében. Így leszek tanúja e misztikus jelenetnek, melyben a nő átöleli a férfit, és egy csókot nyom a homlokára. Mindez mitől misztikus? Nem egy hosszú út előtti búcsú zajlik; a férfi köpenyben, kezében vécépapír gurigával feltételezhetően a kertben álló pottyantóshoz készül.
Elnézést kérve a zavarásért megszólítom őket, elmondom, hogy 2018 nyarán egy emlékezetes futó kalandom részeként hosszan időztem itt. A férfi a nő kezébe nyomva a toalettpapírt odajön a kerítéshez. Két és fél év után ismét beszélgetünk. Aggodalmaskodó feltételezésemre azt feleli, nem fázik, láthatóan örül a társaságomnak – akárcsak én az újabb találkozásunknak. Néhány perc múlva minden jót kívánva elköszönök, de hamarosan hiányérzetem támad, és már tudom is miért, visszafordulok…
„Bocsánat, még valami… Olyan jó volt látni, ahogy a felesége megölelte az ajtóban! Megkérdezhetem, mióta ismerik egymást?”
A férfi nevetve a fejét vakarja. „Mióta is? … Hatvan éve.”
„És úgy látom, még mindig szeretik egymást.”
A férfi mosolyog: „Persze! Még jobban, mint régen!”
Úgy érzem, nem alaptalan a feltételezésem, mely szerint ez a szerelem már soha nem múlik el…
