Nagyjából a negyvenes éveim közepétől kezdett romlani a közelre látásom. Azt mondják, ez 40 éves kor felett normális – de én örök kételkedőként nem akartam ezt feltétlenül elhinni. Viszont az 50-hez közeledve, a hunyorgásba belefáradva, mikor már a munkámban is hátráltatva éreztem magam (szakmámban előny a pont és a vessző magabiztos megkülönböztetésének képessége), a 48. életévem derekán, január elején megvásároltam első olvasószemüvegem (2 dioptriás lencsékkel).

Amúgy nem hiúságból vártam idáig, sokkal inkább azért, mert nehezemre esett rászánni magam egy új tárgy birtoklására – hiszen a kevesebb szinte mindig több. Egy újabb dolog, ami elveszhet, összetörhet, elgörbülhet, bekoszolódhat, ott felejtődhet… Utóbbit a legnehezebb megszoknom: rendre már a kád habos vízben ülve, vagy a függőágyban kényelmesen elhelyezkedve, olvasásra készülve jut eszembe, hogy okulárém elérhetetlen távolságban maradt. Viszont ha nem felejtem el az orromra akasztani, rég elfeledett dimenziók nyílnak meg újra: úgy látom a telefonom kijelzőjét, mint a reklámok makró-valóságain – sajnos az utóbbiakon nem szereplő porszemekkel együtt.

Tipp: ha lenne mit, de nincs kedved takarítani: kapcsold le a lámpát (és / vagy sötétíts be), és vedd le a szemüveged (kivéve, ha napszemüveg)!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.