Pécs rácvárosi utcáin az iskolába menő gyerekektől és azok szüleitől Cimbi begyűjti a szokásos dícséreteket: „jaj de szép”, „jaj de okos”; majd a dűlő utcákat elhagyva „beleharapunk” a Mecsek jellegzetesen vörös talajába. Az aszfaltra visszatérve elismerő szavak helyett számonkérést kapok a póráz hiánya miatt egy kutyáját ölébe kapó ferfitól, aki képtelen megérteni, hogy neki attól nem lenne jobb, ha nekünk rosszabb, hiszen semmiben nem zavartuk volna egymást, ha nem aggódja túl a találkozásunkat (Cimbi rá se hederített a nyégylábújára, és egyébként se megy oda idegen kutyákhoz engedély nélkül). Végül a hülyeség okozta békétlenségemet a rácvárosi temető időrágta sírjai között csendesítem.

Hozzászólás