Szarvasfelvezetéssel indulunk otthonról: a murvás úton tétovázó, szelídnek látszó vadállat autóm lámpafényével és arcom mosolyával kísérve sétál előttünk. Aztán immár dunaalmási szántóföldek között mosolygok ismét a minket távolról méregető őzeken. Akárcsak tegnap (a Gercse környékén), ma is gyönyörű, őszi színekben pompázó természetdíszletek között sétálunk, de nem érzem a megörökítés vágyát – megelégszem azzal, hogy mindez átélésem által immár a végtelen és időtlen isteni egész része.
Majd megérkezik az ellenállhatatlanul fotogén tehéncsorda; Cimbire irányuló bamba tekintetek szórakoztatják a bennem élő fotóst. És ezt még lehet fokozni: megjelenik két ugató kutya, egy fekete keverék és egy fehér mudi. Előbbi a vezér, őszülő ábrázata sok megélt kalandot sejtet, a világos inkább csak követi, nem igazán akar beleugatni az öreg dolgába. A villanypásztor számukra nem akadály, alatta átbújva jönnek utánunk; a főnök fogát vicsorgatva fenyeget. Feléjük fordulva, kezemet felemelve, hangosan kiáltva jelzem, hogy túllépték a hatáskörüket. Okos kutyák, értenek, visszamennek a villanypásztor túloldalára az őrizendő csordához, és később már a fotózást is csendben tűrik; én pedig ismét azon kapom magam, hogy mosolygok, miközben hozzájuk beszélek. Aztán mosolygok, mikor sétánk csendesebb maradékában felidézem emléküket. És persze számtalanszor mosolygok bundás barátomra is, aki már régóta szavak nélkül is ért. Meg most is, amikor írok róluk…
HALASIZSOLT 
Hozzászólás