egy fotós futó kalandjai
Vertikális szomszédság, derékszög lakótelep; hajnalnémaságőrző villanyoszlopok; színes ajtókkal kéjelgő garázssorok; táv-hő-vezeték hő-tágulás-„masnik”; elhagyott épületben született „tó”, csövek és csapok; az igénytelenség és ízléstelenség jegyében teremtett tenyérnyi telkek; végül a Duna „kerítése”… Aztán visszafelé egyre több elhagyott telek; gyarapodó szemétmennyiség; végül a lakótelep tövében búcsút intő pincesor. Egészen szürreális, szeret(t)em… Fotók és útvonal (Strava)
Tovább
Érzem, hogy hátra kell néznem, és már látom is, napsugarak kocogtatták a vállam, mondván: „hé, figyelj már ide, felragyognak a fények, kezdődik az előadás!” Az erdőben harkály kopogtat, varjú károg – a háttérben a „hatosút morajlik”. Hópelyhek szállingóznak, mintha a tél kirázná paplanjából a maradékot. Négy nappal ezelőtt Oroszország megtámadta Ukrajnát, ezzel a covid-hisztéria egycsapásra…
Tovább
E kalandunk tökéletes ellentétpárja a múlt hetinek, legalábbis ami a fotótémák mennyiségét illeti – csupán azért közelíti a kétszázat képzsákmányaim száma, mert az új „fegyveremet” tesztelgettem, ugyanis a „régiből” kiábrándulva beleszerettem egy Xiaomi Mi 11 Ultra nevezetűbe. Kapcsolatunk nem indul felhőtlenül (távoli témák esetén az ötszörös zoom többségében rosszul fókuszál), de ígéretes (előbbit leszámítva impozáns…
Tovább
Régóta nem tértem haza ennyi zsákmánnyal: mai kalandunk során 317-szer exponáltam. Persze nem a mennyiség a lényeg; de ezúttal egyenes arányban van lélekemelkedettségi szintemmel. Ehhez hozzájárultak – a teljesség igénye nélkül –: egy narancsszín napkelte-fényben ázó, deres fotel; egy a horizontból kinövő, magányos fa; a Duna partjának emberi teremtményei (a gát murvás egyenesei, a villanyoszlopok…
Tovább
A búcsúban mindig van valami felemelő. Legutóbb azt írtam: „már vagy negyedjére alig változik a táj, és tudom, gyarlóság, de kicsit unom” – most pedig mintegy „hozzáadott értékké” válik, hogy utoljára vagyunk itt. Persze ez utóbbi szinte minden hétvégi kalandunkról kijelenthető, de most a hetek óta „megszokott”, kedves-fenyvestől búcsúzunk. És nem is lehetne ennél szebben:…
Tovább
Amíg számomra újdonság volt, hogy akár kilométereket is tudok futni, addig lelkesen írtam róla… Amíg nem vált megszokottá, hogy bundás barátom megbízható, és már szinte szavak nélkül is értjük egymást, erről is rendszeresen lelkendeztem… Többször említettem már azt is, hogy szeretem a fenyvesek illatát, hangulatát, a puha tűlevél-szőnyeget; de most már vagy negyedjére alig változik…
Tovább
Kezdetben napkelte-naranccsal festett fenyőtörzsek nyűgöznek le; később – immár a felhőtakaró leple alatt, és nem először – törzsek, ágak elhajlásai, összeborulásai, szétágazásai, egymásba fonódásai gyönyörködtetnek: mintha a fák is kifejeznék egymás iránti érzelmeiket. Folytatjuk az egyenes utakkal szabdalt komáromi fenyvesek felfedezését… Fotók és útvonal (Strava)
Tovább
Ismét lenyűgöz a Duna fölött tornyosuló meredek partszakasz fenyvese és panorámája. Minden fát szeretek, de a tűlevelűek különösen kedvesek számomra; és tűnjék akár butaságnak innen a magyar télből, de mediterrán tengerpartok hangulatát idézi bennem, ahogy a fenyőágak között letekintek a Duna hullámaira. Déjà vu érzésem van: az aszfaltról a földút pont így kanyargott az erdőbe……
Tovább
Régebben nem szerettem, de azóta fordult a kocka: a fagy tiszta ragyogásával vágyam tárgya lett. Olyannyira, hogy az elmúlt napok melege ráébresztett, életemben talán idén először nem várom a tavaszt. Persze örülni fogok a teraszon étkezésnek, borozgatásnak és a fák közé feszített függőágynak; de talán ez az első január, amikor nem sürgetem a tél múlását.…
Tovább
Nagyjából egy hete kezdődött, és napról napra erősödik. Próbálom, de nem tudom megfejteni, miért kaptam ajándékba ezt a nagy adag fájdalmat a bal sarkamba. Minden második lépés fáj, annyira, hogy képtelen vagyok kizárni a tudatomból. Vajon mi az üzenete? Ne sétáljak? Hiszen ez képtelenség! Cimbinek szüksége van rá(m)! De nem akarom rákenni: nekem is kell,…
Tovább
HALASIZSOLT 