Fogyatkozó birtoklási vágy

…egyre gyakrabban merül fel bennem is a Shawn Blanc által megfogalmazott gondolat:

„Rdio is proof of two things: (a) for me, access trumps ownership; and (b) the future is in the clouds.”

Vagyis az “elérhetőség” győzelme a birtoklás felett. A Rdio, Deezer, Last.fm, Spotify ezt teszik lehetővé, végtelen zene folyamatos elérhetőségét. Ugyan remekül hangzik a végtelen zene mindenütt, de mi van, ha esetleg nem lesz Internet, ha nem tudom tovább fizetni az előfizetést, ha… Azt hiszem ez a mostani változás a zenehallgatás legnehezebb és pszichológiailag legizgalmasabb döntése. Feladni a birtoklást, az enyémet, a megszokottat az ismeretlen, csodálatos örök zene világáért.

Nektek ott van még a sok tíz giga zene a vinyótokon? Vagy a Deezer hazai nagykövetei vagytok?

Kobaktól idéztem. Nálam teljes mértékben győzött az „elérhetőség” – és igen, a „Deezer hazai nagykövete” vagyok. Hogy mi van ha „esetleg nem lesz Internet, ha nem tudom tovább fizetni az előfizetést”, stb? Visszakérdezek: mi van, ha olvashatatlanná válik a cédém/dévédém/merevlemezem, ha nem tudok újakat venni? Jóleső érzés átruházni az adatgondozás felelősségét (akárcsak a honlapom esetében) – miközben egyáltalán nem vágyom arra, hogy a polcra helyezzem a 356. CD-t, vagy elmentsem a 12856. mp3-at (ahogy arra sem, hogy WordPress-t vagy bővítményeket frissítsek, ezekből eredő hibákat javítsak). Már egyáltalán nem érdekel, hogy birtokoljam, az enyém legyen – tökéletesen elég, ha kényelmesen hozzáférek, használhatom.

Pedig pár éve még nagyon élt bennem az a bizonyos birtoklási vágy – de mára valahogy úgy érzem, kinőttem belőle. Nyilván ehhez kellettek a Deezer (vagy tágítva a kört a Google és mások) által létrehozott felhasználóbarát, kényeztető szolgáltatások – ugyanakkor (talán ezektől függetlenül is) én is megváltoztam. Néhány éve még valószínűleg nagyon idegenkedve fogadtam volna Rabi Miklós alábbi gondolatait, melyekkel ma már többnyire azonosulni tudok:

Semmi sem tart örökké. Mi sem, a munkánk sem, a képeink sem, a gyerekeink sem, és egyszer majd a Nap vörös óriásként elnyeli a Földet. Elfecsérelt idő arra törekedni, hogy valahogy időkapszulát formáljunk a képeink köré, és biztosítsuk azok túlélését, mivel azok pont olyan mulandóak, mint mi magunk. De még ha sikerülne is valahogy időállóvá tenni a munkánk gyümölcsét, mi haszna volna? Ki lenne rájuk kíváncsi a nem túl távoli jövőben? Nem hiszem, hogy az ükunokáim, akik még csak soha nem is láttak engem, arra lennének kíváncsiak, hogy az üknagypapi milyen harmonikusan foglalt képbe egy árnyékokkal szabdalt lépcsősort, vagy látta meg a Halászbástya felett a Holdat.

Mondják, hogy mindenki magából indul ki. Én biztosan. Nézem Nagypapám képeit, és a többségük semmit sem mond nekem. Képek az útjairól (azon kevesek egyike volt, akik sokat utazhattak nyugatra), képek városokról, amiknek a nevét sem tudom, és emberekről, akiket nem ismerek, családi, baráti összejövetelek képei, ismeretlen arcokkal. Egy idegen világ. Persze van pár, amit szeretek. Szeretem azt a pár képet, amin a nagyszüleim vannak, vagy épp mi a húgommal és a szüleinkkel. Valami béna sátor előtt, Szántódon. Van mondjuk tíz-húsz ilyen, pedig Nagyapám jól fényképezett. A többi számomra teljesen közömbös, nem lennék szegényebb, ha elvesznének.

Úgy gondolom, az én képeimmel is ez lesz majd. Az utódaim talán érdekesnek tartják majd azt a párat, amelyeken olyan valakik szerepelnek, akiket ők is ismertek, vagy legalább hallottak róluk. A többi legfeljebb egy pillantásukra lesz majd érdemes. Aztán majd felnő az a generáció, melynek tagjai már nem ismertek engem (könnyen lehet, hogy már az unokám sem fog látni), és a féltve őrzött ”időkapszulám” csupán a múlt valami zavaros lenyomatává válik a szemükben, amihez már semmilyen szinten nem kapcsolják magukat. Ha pedig nem történészek, vagy megszállott családfa kutatók, esetleg szintén amatőr fényképészek lesznek, akkor eljön majd az nap, amikor az összes képem kikerül a lomtalanításkor szanált dolgok kupacára, valahová egy törött karbonvázas háromkerekű bringa, és a tönkrement robotkutya mellé.

Igyekszem megtartani a képeimet, de nem tudom minek, hiszen már én sem nézem őket. Néha bele-bele nézek a gyermekeiről készült képeimbe, esetleg pár úti fotómba, de ennyi. Engem sem érdekel, hogy milyennek láttam egy lépcsősort pár éve. Mást sem fog.