Futás közben azon gondolkodtam (sajnos nem tudok leállni vele – mármint a gondolkodással –, pedig szeretném egyszerűen csak átélni és élvezni a jelent), hogy nem is annyira élvezem én ezt, hideg van, a fák se olyan szépek már kopaszon, lehet, hogy télen inkább szünetet kellene tartanom, aztán tavasszal újrakezdeni. És ekkor – tényleg szinte egy pillanat alatt, mintegy varázsütésre – egy mesebeli tájba csöppentem: apró, szélfútta jégtüskés faágak birodalmába. Néhol a földre is vastagon jutott jégkása, jól esett ropogtatni cipőm „sárkarmaival”. A természet mindig megajándékoz valamivel, „nem engedi”, hogy egyszerűen csak faképnél hagyjam. Biztos télre is tartogat meglepetéseket, csak ne lenne olyan rohadt nehéz elindulni ebben a hidegben. Vagy inkább mégse kívánok ilyent – végül mindig jóleső érzéssel tölt el komfortzónám határának átlépése.
(Ugyan feltehetően nem a legfinomabb, de mégiscsak a legfontosabb kalács, ami a térdemben van; ezért a múlt heti szenvedésem után tegnap a Decathlonban beszereztem egy pár Aptonia S-200-as térdvédőt. Először kicsit kényelmetlennek tűnt, de jólesően melegítette a térdeimet; a 10. km-nél ennek ellenére megint elkezdett fájni a bal – de szerencsére nem olyan intenzíven, mint egy hete, gond nélkül célba értem.)
HALASIZSOLT 
Hozzászólás