Már kezdtem lemondani az e heti futásomról az eső miatt (tavasszal kimondottan élveztem, de 3 fokos hőmérsékletnél nem tűnt csábítónak az esőben futás lehetősége – és holnapra is egész napos esőt jósolnak), mikor 11 óra környékén észrevettem, hogy elállt. Átöltöztem, autóba ültem, és 11:45-kor már futásnak is eredtem. Az előző este „gyönyörűen” megrajzolt, és a telefontartó tokomhoz ragasztott itinert már az első kanyarnál el is felejthettem, mivel nem volt kedvem a kidőlt fákkal, letört ágakkal borított út felé kanyarodni, így borult az egész útvonalterv. Később még egy ilyen szakaszba belefutottam (vagyis inkább nem), de még így is bőven volt részem akadályfutásban – vagy inkább futni próbálásban.
Viszont mindenért kárpótoltak a színek, és a tökéletessé tett cipőm: az eső gyönyörűen kontrasztossá tette a tájat, a sötétbarna törzsek és ágak rengetegéből harsányan törtek elő a narancsos barna falevelek, a mohák zöldje pedig szinte világított.
És végre sikerült tökéletesen egymáshoz igazítanom a dudoros sarkamat, és a sokat dicsért, ám előbbi ok miatt rendszeresen fájdalmat okozó cipőmet egy centis kis bemetszéssel (a cipőn, nem a sarkamon – lásd az utolsó fotón). Csak most tűnt fel, hogy milyen rossz volt (még ha futás közben többnyire nem is fájt nagyon), mikor már csak a hiányát „éreztem” – sokszor eszembe jutott: milyen fura, hogy nem fáj a sarkam. És persze nem csak fura, de hatalmas élmény! Remélem, nem fog tovább szakadni/bomlani a bevágásnál, majd még egy kis pillanatragasztóval megpróbálom fixálni a jelenlegi állapotot (tartottam tőle, hogy így bevágva nem fogja kellően tartani a lábfejem, de szerencsére alaptalanul). Aztán belecuppogtam még egy kis esőbe is, ami jeges, kásás állagúvá változott, mire az autóhoz értem – de ezzel együtt lett kerek e remek kirohanás.
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?