Hogy is kezdjem? Az biztos, hogy a legkalandosabb utam volt – legalábbis közvetlenül a téli, kidőlt fákon és ágakon keresztül bóklászás után. Úgy kezdődött hogy nem tudtam elindulni, mivel az autópálya végig el van kerítve a mellette levő zöld területtől (ez ugye a térképen nem látszik, bár gondolhattam volna, sőt emlékezhettem is volna). Vissza az autóba, másodjára már 800 méterre sikerül megközelítenem az előre eltervezett útvonalamat, de nem vállalom, hogy a Google Térkép által javasolt földúton autóval menjek tovább. Gyalog folytatom az utam a derékig érő, esővizes fűben.
200 méter után megunom a sok hideg vizes csókot, melegre vágyom: pár perc nyújtás után futásnak eredek, és hamarosan már izzadságcseppek is keverednek a testemet egyre jobban beborító nedvességbe. De legalább van út – egészen addig, amíg a Kerek-domb felé kanyarodok. Pedig kétségtelenül erre kell mennem, mutatja a térkép az útvonalat, amit előző este az OpenStreetMap segítségével rajzoltam, és én makacs vagyok, és kíváncsi, és nem érdekel, hogy tüskés bokrok, és néhol már mellig érő (természetesen vizes) fű nő az állítólagos út helyén. 600 méteren át küzdők így, de a Kerek-dombra már nem jutok fel, annyira besűrűsödik előttem a növényzet (ekkor még nem tudom, hogy lesz ennél jobb is).
Végre az erdőbe érek, keskeny, puha, avaros-földes út, félhomály, misztikum, pont ahogyan a legjobban szeretem. Ám hamar véget ér, aztán többnyire nyílt, bokros, füves terepen futok, néha csatlakozik hozzám egy-egy őz, találkozom egy birkanyájjal, látok sok érdekes(en lepukkant) tanyát, és rengeteg szemétkupacot.
A 12. kilométernél megint nem találom az utat, ahol meg van, az pont nem arra visz, amerre mennék. Ismét győzedelmeskedik a makacsságom. Egyre mélyebben kell meghajolnom az egyre sűrűbb és tüskésebb növényhálóban, míg végül már négykézláb haladok a földre hullott makkok között, mint egy vaddisznó. Eszembe is jut, hogy vajon mit csinálnék, ha találkoznék eggyel (a nyomaikat felfedezni vélem, talán ezt a kis fél méter magas csapást is ők járták ki)? Még felállni se tudnék, nemhogy elszaladni. De a találkozás elmarad, csak a tüskék marasztalnak, karcolnak, tépik a ruhámat folyamatosan; a növények szórják rám az esőcseppeket, már tetőtől talpig vizes vagyok, többet nem is bír magába szívni a ruhám, a zoknim, a cipőm. Látod Zsoltikám, ezt a széles földutat még a Google térképe is jelöli – ironizálok magamban magammal, miközben csigatempóban kúszok a fantom-úton, a pár száz méterre levő autópálya zajában. 600 méter – negyed óra alatt.
Végre kiérek a már ismerős útra, aztán egy balkanyar az autópályánál, és futok egyenesen az autónkig. Azaz átruccanok még az autópálya alatt a túloldalra, és fényképezek pár jópofa graffitit. A finisben találkozom még egy őzzel – végül is nem volt ez rossz befejezés májusra, és első terepfutó évem végére.
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?