Négy napot töltünk Szlovéniában, az első kettőt a Bohinji-tó közelében, a tavaknak pedig van egy jellegzetes tulajdonságuk: általában körbe lehet futni őket – nyilván nem hagyom ki. De előtte kicsit kalandozok még Stara Fužina falvának aranyos, szűk utcáin. Az erdő ismerős otthonról – noha mégis más, hiszen belőle sincs két egyforma – de a híd alatt vagy száz méter mélyen csobogó, gyönyörű, türkiz patak már merőben új élmény. Kiérek egy tisztásra, meglátom a tavat, felette párafelhővel, háttérben a napsütötte hegycsúccsal – meseszép a hajnali fényben.
Az idilli hangulatot egyetlen tényező zavarja csupán: kakálnom kell. És hihetetlen, de a tisztás szélén van egy pottyantós vécé, ráadásul vécépapír is van benne – ez maga a tökéletesség!
Megkönnyebbülve futok tovább; egy dombon két ló legelészik, megállok fotózni őket, a kisebb odajön hozzám, megsimogatom, és már indulok is a part irányába.
Egy pihenőhelyen víz csordogál egy vályúba, iszok belőle.
Már várom a találkozást a tóval, de muszáj megállnom még pár fotóra, lenyűgöz a táj.
Hát még kicsit később a tó – micsoda színek, tükröződések és textúrák!
Futok tovább az erdőbe, de mágnesként vonz a tó, többször lefutok a partjára. Belemerítem a kezem, lágy melegség ölelését érzem.
És vonz az erdő is, leküzdhetetlen fényképezhetnékem van: haza akarom vinni a nagy, világosszürke kövek között tekergőző gyökereket, a fák ágai között beszűrődő napsugarakat; aztán a tó és a benne tükröződő hegygerinc hullámait, a színeit, melybe egyre több narancsot kever a felkelő Nap fénye; majd megint az erdőt, és újra a tavat, a fákat, a vizet, a köveket, a párát – de legalábbis a fényük képét.
A meghittséget némiképp zavarja, hogy mindez nem csak engem vonz – a kora hajnali időpont ellenére többször is találkozom emberekkel. De jól van ez így, az északi és a déli part találkozásánál épp egy kutyáját sétáltató bácsit követve jutok el az egyik legszebb jelenethez: bővizű patak folyik a tóba, aranyló párafelhőt húzva maga után, melyben a faágak szűrőjén át a napfény sugarakra bomlik.
A déli parton végig az aszfaltúton vagy közvetlenül mellette haladok, és arra gondolok, hogy vajon lesz-e majd olyan futásom, amikor nem fogok fényképezni? Méghozzá úgy, hogy nem is akarok, hiányérzet nélkül? Sőt, telefon nélkül, nem mérek semmit, nem dokumentálok semmit, és nem is írok róla? Lesz-e majd olyan, mikor a Bohinji-tó déli partjához hasonló, „unalmas” szakaszokat is élvezem, és teljességében átélem a jelent? Talán – de arról te, kedves olvasó már nem fogsz tudni.
