Szlovéniai kurta nyaralásunk második két napját a tengerpart közelében töltjük. Ráadásul a Strunjan Nemzeti Parktól egy köpésre, még autóba se kell ülnöm – ez is adja magát a futáshoz, nyilván nem hagyom ki. Tengerpart, természetvédelmi terület, napkelte – ez csakis már-már sziruposan csodálatos lehet… Másfél kilométer aszfalt után érek a zöldbe, meredeken visz a földút lefelé, és itt ér az első meglepetés: a nádas-bokros növényzetből egy őz ugrik ki, és szalad az olajfák közé, majd onnan vissza a sűrűbe. A második meglepetés az erdő: olyan semmilyen. Persze nyilvánvaló, hogy összes „fogyatékossága” csupán én vagyok – pontosabban az elvárásaim.
Meredeken visz a szűk kis ösvény a tengerpartra, jobbra-balra elhajigált szemétdarabkák – ahogy az egy civilizált környéken elvárható. Naná, hogy a tengerparton is készül egy napkeltés fotó (a Nap még szerencsére a felhők mögött bujkál).
Vissza, föl a dombra, elfogy az út, de nem fordulok vissza, egy kis sziklamászás, gyökerekbe kapaszkodás, és felküzdöm magam egy autónyi napkeltét bámuló, mogorva, vissza nem köszönő turistáig.
Nyílt terep, olajfák, földút (egy rajta átfutó nyúl), erdő, kilátás a tengerre, a térkép szerint arra visz az út tovább, egész le a partra, de ott csak egy pucér pasast találok.
Vissza fel, hamarosan vége a zöldnek, üdülők jönnek, aztán a sólepárló, ami mellett a tervek szerint egy vékonyka földnyelven elfutok, de itt munkások dolgoznak (vagyis néznek csodálkozva), és egy kutya is van velük. Jobbnak látom megkérdezni, érdemes-e tovább mennem – azt mondják nem, forduljak vissza.
Innen öt kilométernyi aszfaltút visz a szállásunkig, először hosszan, meredeken felfelé, ültetvényeket és rajtuk álló aranyos kis házakat összekötve, és én már nagyon unom, az egyik udvaron álló őzek se lelkesítenek, (m)elegem van, percenként nézem a telefonomon a térképet, várom, hogy a pozíciómat jelölő kék pötty az utamat jelölő kék vonal kezdetéhez érjen.
Egy nagy kemping mellett futok el, aztán rácsatlakozok az ellenkező irányból már ismerős útra. A dombtetőről újra látom Izola kikötőjét az óvárossal – ami majd’ két órája, mikor az éppen kelő Nap még a felhők mögött bujkált, sokkal szebb volt –, már csak másfél kilométer, és végre vége.
Úgy érzem, idei legkevésbé élvezetes futásom volt. De már nyújtás közben kezdenek megszépülni az emlékek, élvezem, ahogy szétárad bennem a fáradtság és a szomjúság, élvezem a hűtőben levő sör gondolatát, de mielőtt megiszom, még következik egy szürreális beszélgetés a szomszéddal, akivel most ismerkedek meg. A Szlovákiából érkezett Buscsan (én legalábbis így értem a nevét) rajongva néz rám kék szemeivel, és issza tört angolsággal elmakogott szavaimat. Én pedig pár perccel később a sörömet, miközben a futásom közben készült fotókat nézegetem, és már nem is igazán értem, miért éreztem ezt olyan rossznak. Tetszenek a képek – még jó hogy fotóztam!
