Orosházáról Mindszent felé autózva Virág László szolipszizmusról szóló előadását hallgatom. A kompkikötőhöz közeledve egyre nagyobb a köd – remélem, így is marad. Útvonalam egyszerű: le a Tisza partjára, majd irány Mártély, végig a gáton. Az út két szélén eleinte aranyos kis nyaralók a szurkolóim, melyek így, elhagyottan, köddel leöntve szürreális díszletet alkotnak. A Tisza túlsó partja még éppen látótávolságon belül van, de a Strand büfé falára festett ponty-óriás az ellenkező irányba úszik. Arra futok én is: az ártéri erdőből fel a gátra.
Balról tanyák, jobbról erdők, bal-jobb, bal-jobb, belégzés-belégzés, kilégzés-kilégzés; balról kutyaugatás és vonatfütty, jobbról a visszhangjuk, bal-jobb, bal-jobb, belégzés-belégzés, kilégzés-kilégzés; balról őzek, jobbra mennek, bal-jobb, bal-jobb, belégzés-belégzés, kilégzés-kilégzés; alattam harmatos fű, körülöttem sűrű levegő, belégzés-belégzés, kilégzés-kilégzés, bal-jobb, bal-jobb…
Mindent összeköt a köd, melynek burkát Mártély felé közeledve egyre több napsugár szakítja át. A gáton aszfaltozott bicikliút kezdődik, inkább futok mellette, az ellenfényben gyönyörűen csillogó harmatgyöngyös fűszőnyegen.
Mártélyban megkerülöm a zsebkendőnyi erdőt, megcsodálom a sok horgászt, és megörökítem őket parton hagyott kétkerekű járgányaikkal együtt.
Visszafelé kipróbálom az aszfaltos bringautat – kis lefejezett rágcsálóval, és egy villanyoszlophoz támasztott régi Simsonnal találkozom. A köd újra sűrűsödik, úgy tűnik, kár volt aggódni amiatt, hogy a meleg napsugarak rám olvasztják majd fekete ruhámat.
Virág László gondolatai járnak a fejemben: csak a tudatom az egyetlen biztos létező, semmi más. Vajon a tudatom teremtette a ködöt is? Ezt a ködöt egészen biztosan, ebben csak én futok, ezt csak én élem át így. Minden ismerős, mégis más, ebből a szögből most látom először.
Odafelé észre se vettem ezt az impozáns hosszú lábú gombát.
Odafelé nem világítottak ennyire a falevél-narancssárgák.
Odafelé nem voltak szabadon eresztve a tyúkok.
Odafelé talán még az a marha is élt, aminek nyúzott lábai egy traktorra akasztva lógnak.
Odafelé nem álltam le a kompkikötőnél partra vetett rozsdás roncsokat fotózni.
Visszafelé ismét gazdagabb lettem.
Az alap-réteg
Szállj le önmagad mélyére, mint egy kútba; s ahogy a határolt kút mélyén megtalálod a határtalan talajvizet: változó egyéniséged alatt megtalálod a változatlan létezést. Legtöbb ember azt hiszi, hogy halálakor megsemmisül, vagy majd testtelenül él tovább a térben és időben. A halál nem megsemmisülés, nem is tovább-élés; a halállal szétmállik mindaz, ami az embernek időbeli, változó része: a test, az érzés, az értelem, az egész személyiség; és meztelenül marad az alap-réteg, melyben változásnak, keletkezésnek, pusztulásnak lehetősége nincsen. Az embernek nem a léte, hanem a külön-léte szűnik meg. A mai ember alig tud különbséget tenni önmaga létének és külön-létének megszűnése között: önmaga létét különléte nélkül, teste, érzései, tudata, időbelisége, változékonysága nélkül csak ájulás-szerű, mélyálom-szerű állapotnak képzelheti. Pedig a külön-létből a személytelen, valódi létbe átjutás nem lecsökkenés, sőt végtelen felfokozódás; nem mélyálom, inkább az éberség teljessége, melyhez képest a legéberebb életbeli állapot is csak káprázó tétovaság. Aki leszáll saját alap-rétegébe, ilyenkor maga mögött hagy minden életbeli érzést, minden gondolatot és lehetőséget, s ott van, ahol majd halála után, az időtlenben, változatlanban, ahol nincs többé „én” és „nem-én”, hanem mindennek mindennel azonossága, tagolatlan végtelenség. Nem ájult sötétség ez, hanem fényentúli ragyogás, tett nélküli sugárzó működés, érzéstelen teljes szeretet; örök változatlanság, mégsem megdermedés, hanem változásfelettiség, melyben minden változó is bennerejlik, akár az ébrenlétben az alvás lehetősége. – Weöres Sándor
HALASIZSOLT 
Hozzászólás