Az eddigiekhez hasonlóan ezt is Rátóti Zoltán mondta a fülembe, akinek az interpretációjába eddig nem tudtam volna belekötni, itt azonban vétett néhány apró hibát. De ezek elhalványulnak a mondanivaló fényében – lenyűgöző, hogy Hamvas Béla írásaiban mennyire átérezhető (lenyűgöző, hogy Hamvas Béla mennyire átérezte), hogy minden mindennel összefügg. Két részlet a könyvből:

William Wordsworth magányos ember volt. Magányát sorsa nem indokolta. Nem érte különösebb csapás, nem ismerték félre, nem nyomták el, nem üldözték. Magányosnak született. (…) Szívét kollektív érzés nem érintette. Csak ha erdőben járt, hegyoldalon a sziklán ült, ha folyó partján sétált, ha csillagos égre bámult, oldódott fel – ha fákban, hegyekben, vizekben, felhőkben a sajátjával azonos magányt felismerte. A természet iránt érzett rajongás az egyedüli lehetőség volt számára, hogy valami közösségben részt vehessen, és élete más élettel érintkezhessen. Úgy élt ahogy egy fáról írta: »saját sötétségének kellős közepén egyedül állott« – saját magányának kellős közepén egyedül állott. A magányt se közösség, se vallás, se szerelem nem tudta áttörni; úgy látszik, nem volt egészen emberi. Nem volt emberi lélek. Régibb volt, mint az emberi. (…) Van lélek, amely mélyebb mint a szellem, mélyebb mint az élet, mélyebb mint a föld. A többihez viszonyítva ez az Első Lélek. Ez semmit sem ismer abból ami később keletkezett. (…) Ez az Első. Az Ős Lény. Az Egy. Határtalanul mély, végtelenül egyszerű, néma, sötét, háboríthatatlanul nyugodt és feloldhatatlanul magányos. (…) Az Első Lélek számára a természet a legmagasabb világ amit még megért. De magából érti, s úgy képzeli, olyan mint ő. Mintha a természet nem lenne sok, hanem Egy. S mintha a természet nem lenne kint, hanem bent. S mintha a természet nem lenne tárgy, hanem lény. Nagy Lény. A Nagy Lény nem férfi, nem nő. Benne minden Egy. Férfi és Nő egyben, de nem úgy, hogy a kettő egybeolvadt, hanem úgy, hogy még nem vált el. Az Első Lélek ősnemű. Wordsworth költészetének magánya, az első lélek magánya.

(…)

Csak mulandó művet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kéziratban. S a szerző halála után a cselédleány bátran kosárba gyűjtheti, konyhába viheti, hogy befűtsön vele. Amit egyszer halhatatlanul megírtak, annak léte már nem függ emberi emlékezettől. Valahol másutt győzött, örökre s véglegesen. Nem akart érdemet, nem kívánt hírt, nem vágyott tanítani, nem kellett érte pénz, se hatalom, és nem óhajtott tetszeni. Minek neki hír, pénz, hatalom, dicsőség, érdem? Minden mű történik valahol, és minden műben történik valami. Csaknem mindegyik itt történik a földön, ember és ember között. Meg akarok győzni valakit, szórakoztatni akarok, tanítani, harcolni, vitázni, hódítani, csodálatba ejteni. A halhatatlan mű nem itt történik. Feljebb. Beljebb. S ami benne van, az ember és Isten között történik. Megtörtént. Akkor is, ha senki se tudja. És Isten emlékszik reá szívében, mikor már a papírok elégtek, úgy, ahogy egy porfír obeliszk elporlad, mint a homok. Nem könyv dolga már, nem kell neki olvasó. Nem kell történetíró.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s