A metafizikai tradíció témájában alapműnek számító kötetről értelmetlen lenne bármit írni – inkább érdemes idézni belőle:

Egy tradicionális civilizációban elképzelhetetlen, hogy az ember mint sajátjára formáljon jogot egy eszmére; és ha ezt mégis megteszi, a jelentéktelen fantáziálás színvonalára csökkentve megfosztja azt ezáltal minden hitelétől és érvényétől. Ha egy eszme igaz, egyaránt tartozik mindazokhoz, akik képesek felfogni; ha téves, nem tarthat számot megbecsülésre. Az igaz eszme nem lehet „új”, mivel az igazság nem az emberi szellem terméke; tőlünk függetlenül létezik, és a legtöbb, ami tehetünk, hogy eljutunk megismeréséhez; ezen a tudáson kívül kizárólag tévedés lehetséges.

(…)

Mint már megmutattuk, Nyugaton a világ jelenlegi állása szerint szinte egyetlen ember sincs azon a helyen, amelyet saját természetének megfelelően normálisan el kellene, hogy foglaljon; ez a következménye annak, hogy nincsenek többé kasztok, ugyanis a kaszt tradicionális értelmében semmi más, mint egyéni természet, az ezzel hordozott speciális hajlamok teljes sorával egyetemben, amelyek az embert a megfelelő egyéni hivatás betöltésére képesítik. Miután egyetlen hivatásválasztást sem határoz meg többé semmilyen legitim szabály, elkerülhetetlen következmény gyanánt a legtöbb ember arra eszmél, hogy olyan munkát kénytelen vállalni, amilyet éppen kap, és amire gyakran éppen ő a legalkalmatlanabb.

(…)

A közösségben játszott szerepét természetesen nem a véletlen határozza meg, ami valójában nem létezik, hanem legfeljebb az, ami véletlennek tűnik, vagyis ami mindenféle esetleges körülmények szövevénye; a közösségi szerepek kialakulására éppen az a tényező gyakorolja a legkisebb hatást, aminek a legnagyobb súllyal kellene latba esnie, s ez az emberek között fennálló természetbeli különbség. E különbség tagadása – karöltve minden társadalmi hiearchia tagadásával – okozza a jelenkori teljes felfordulást; lehetséges, hogy a tagadás először nem tudatos, és, hogy eleinte inkább gyakorlati, mintsem teoretikus, miután a kasztok és a hierarchia eltűnését is teljes elmosódásuk előzi meg, vagy másképpen kifejezve, először csak háttérbe szorulnak az egyéni természetek, s csak ezután vesznek el teljesen; mindenesetre később ugyanez a tagadás okozza, hogy a modernek lefektetnek egy pszeudoprincípiumot (áligazságot): az “egyenlőség” név alatt.

(…)

Igen könnyű lenne bemutatni, hogy “egyenlőség” a világon sehol sem létezik, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem lehetséges két olyan létező, amelyek egyszerre valóban különböznek is, ugyanakkor minden vonatkozásban tökéletesen egyformák is; nem kevésbé lenne könnyű leleplezni eme “egyenlőség” agyrém szülte gondolatának képtelen következményeit is, amelynek nevében teljes egyformaságot akarnak ráerőltetni mindenkire, például a mindenki számára egyöntetű oktatás kötelezővé tételével, mintha mindenki egyaránt képes lenne megérteni ugyanazokat a dolgokat, vagy mintha ezek megértéséhez válogatás nélkül, ugyanazon módszerek alkalmazása mindenki számára megfelelő lenne.

(…)

Továbbá joggal tehető fel a kérdés, nem inkább “betanulásról” van-e szó valódi “megértés” helyett, vagy úgyszólván nem a memória került-e az intelligencia helyébe a modern, pusztán verbális és “információhalmozó” oktatáskoncepcióban, amelynek célja kizárólag a különböző kezdetleges elgondolások “bemagoltatása”, amikor is a minőség teljesen odaáldozódik a mennyiségnek, pontosan úgy, ahogyan az – a lentebb majd bővebben tárgyalt okokból kifolyólag – végbemegy mindenütt a modern világban; íme ismét a sokaságban való szétszóródás tünete. A “kötelező oktatás” gazságai kapcsán a fentiekhez sok más is hozzátehető lenne, azonban, hogy belül maradjunk a mű keretein nem időzhetünk el itt; az “egyenlőségelméletek” e sajátos következményének csak mintegy érintőleges jelzésére kell szorítkoznunk, hiszen ez is mindössze egyike a felforgatás elemeinek, amelyek száma mára jóval túlnőtt azon, hogy egyenkénti felsorolásuk lehetséges lenne.

(…)

Amikor a “szakemberek” illetékessége – bár ez, mint köztudomású, teljesen illuzórikus, és minden esetben egy nagyon szűk tartományra korlátozódik – egekig van magasztalva, akkor joggal merül fel a kérdés, hogy hogyan válhat manapság minden jöttment “politikussá”, és hogy egy politikus számára az akár teljeskörű inkompetencia is miért csak ritkán akadály? Azonban egy kis elmélkedés rögtön megmutatja, hogy nincs ebben semmi meglepő, és hogy mindez a demokratikus rögeszme nagyon is természetes velejárója, merthogy – eszerint – a hatalom alulról származik és állítólag a többségre épül, aminek viszont ki nem mondott, ám szükségszerű korolláriuma minden olyan igazi hozzáértésnek a kizárása, ami – legalábbis egy relatív – fensőbbrendűséghez, tehát szükségképpen egy kisebbséghez tartozik.

(…)

A legdöntőbb érv a demokráciával szemben néhány szóban összefoglalható: fensőbb nem származhat alsóbból, mert nagyobbat nem eredményezhet kisebb; ez abszolút matematikai bizonyosság, ami megcáfolhatatlan. (Érdemes megjegyezni, hogy ugyanez az érv, egy másik területen, az agyonmagasztalt materializmus ellen is tökéletesen helytálló; és mindez természetesen nem véletlen, hiszen e két attitűd sokkal szorosabban fonódik össze, mint ahogy azt első pillantásra vélnénk) Teljesen nyilvánvaló, hogy a nép senkire nem ruházhat olyan hatalmat, amivel saját maga nem rendelkezik; törvényes hatalom csak felülről származhat, és ez az, amiért a hatalom csak valami olyasminek a szentesítése révén legitimálható, ami a társadalmi rend felett áll, ez pedig nem más, mint a szellemi tekintély. Máskülönben valamennyi princípium hiánya folytán végzetes hatalombitorlás folyik, ami úgyszólván melegágya a felforgatás és rendfelborítás erőinek. Az igazi szent uralmon alapuló rend aláásása akkor kezdődik el, amikor az időbeli hatalom függetleníteni kezdi magát a szellemi tekintélytől, hogy később ezt – vele szemben politikai célok szolgálatának teljesíthetetlen követelményét támasztva – erőszakosan maga alá rendelje.

2 hozzászólás ehhez: „René Guénon: A modern világ válsága

  1. A kasztok nem veleszületett dolgok? Mint Indiában. Oda születik és ott is rohadt meg, függetlenül a képességeitől. Abszolút igazságtalan, elmaradott butaság.

    1. „…a kaszt tradicionális értelmében semmi más, mint egyéni természet, az ezzel hordozott speciális hajlamok teljes sorával egyetemben, amelyek az embert a megfelelő egyéni hivatás betöltésére képesítik.”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s