Z mint zen. Abc-rendben hallgattam az Elődtől kapott hangoskönyv anyagot, így ezek között az utolsó volt Havas Béla zenről szóló tanulmánya. Mindent kétszer hallgattam meg, többnyire biciklizés, ritkábban a futográfusi kalandozásaim helyszíneire vezető autózás közben, így több minden vonta el a figyelmem – de mindig volt legalább néhány mondat, ami nagyszerű szellemi útravalóul szolgált (és fog is szolgálni, mert még többszöri meghallgatásukat, illetve elolvasásukat is tervezem).

Buddha tanítása, hogy az isteneknek, az emberi lényeknek, az állatoknak és az élő létezőnek állandósága nincs. Szellemi és asztrális és ásványi és biológiai és pszichológiai erővonalak (ösztönök, indulatok, szándékok, vágyak, kívánságok) vonzattal telítődnek (tanha, trisna – életéhség, kapzsiság, szomjúság, sóvárgás) s a vonzat következtében az erők egymással kapcsolatba tömörülnek, megalkotják azt a halmazt, amely a létező feltétele. Az erővonalak egymást áthatják. Ez az interpenetráció (egymást közösen áthatás), s ennek következtében úgy tűnik, mintha a lény magja szubsztanciális lenne. Buddha azonban azt mondja, hogy a viszonylatok kapcsolatait sikerült megbontania. Mit kell tenni? Az életéhséget meg kell szüntetni. A központi vonzatot ki kell kapcsolni. A viszonylatok meglazítását ezzel megindította, az erővonalakat legalábbis meglazította és a tömörülés helyett a szétszóródás folyamatát kezdeményezte, aminek következménye, hogy a szubjektum önmagát felszámolja.

Van valami, amit Buddha bhútakoti nak, valósághatárnak nevez. Ez a valósághatár, mondjuk, az erővonalaknak az az állapota, amikor a vonzat (életéhség) éppen megszűnik, és a létezést alkotó tényezők egymást átható tevékenysége a nulla pontot eléri. Az erők nem vonzzák egymást többé. Modern analógiával, az erőket egyfajta neutron-állapot hatja át. Egymással szemben semlegesek maradnak. Az interpenetráció leáll. Ezt a pontot hívják valósághatárnak. A modern fizikában ez az a határ, amelyen innen valami még szubsztanciális anyagnak látszik, amelyen túl pedig erővonalaknak, s a fizikai jelenségek e határ körül fluktuálnak, hol anyagi, hol energiaalakban jelentkeznek. Ha valaki ezt a pontot önmagában eléri, maga sajátmagán kénytelen a valóság felbonthatóságát tapasztalni, és semmi kétsége sem marad afelől, hogy amit valóságnak nevezünk, az csupán a viszonylatok szövevénye, amely mögött nincs más, mint az életéhség, s ha ezt az életéhséget legyőzöm, a szövevény felbomlik.

Az igazság megvan. Tennivalónk, hogy alkalmazzuk. Nem könnyű. Az embert nem ereszti az a bizonyos sötétség, mert az életnek semmire sincs szüksége, csak önmaga felől való sötétségre. Az élet egyetlen feltétele. A dolgot valamiképpen úgy kell megoldani, hogy az élet ellen kellene élni. Nem önmegtagadásban. Buddha a gyönyörhajszát elvetette, de az aszkézist is elvetette. Az egyetlen út a kettő között vezet. Benne, de fölötte. Úgy, hogy az ember itt marad és távozását se nem késlelteti se nem sürgeti. Itt marad és tudja, hogy az időben itt van az időtlen. (Böhme: Zeit in Ewigkeit. Blake: eternity in an hour.) A pillanatban az örök. A földön a transzcendens. Az észben az észt meghaladó tudás. A tudás az élet minden mozzanatában, mint abszolút konkrétum van jelen, anélkül, hogy eredetét és gyökerét az észt meghaladó atmoszférájában elhagyná, s anélkül, hogy az élet adottságait megtagadná. Megkettőzött folyamatosság, egyszerre fent és lent. „Magam fölött tökéletes világosság (bodhi), alattam a lények, akiket meg kell szabadítanom (szarvaszattva).” Itt kell állnom, ahogy meg van írva, de „ha felmegyek az égbe, az egész világegyetemet magammal húzom.”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s