Ervinhez megyek Százhalombattára, hogy megbeszéljük az őszi norvégiai és korzikai fotóstúráinkat, de előtte Törökbálinton találkozunk, hogy Korzika után ismét együtt futva éljük át a megismerés csodáját. Az autópályán egy gyönyörű szivárvány ível át, olyan, mintha alatta készülnék átgurulni – közben Hamvas Béla Silentiumát hallgatom
Milyen szánalmas és bárgyú reménykedés, hogy a világ megjavul, a válság szépen elmúlik és a történet (a személytelen izmus) csak úgy magától, tőlünk függetlenül az emberiséget a boldogsággal meg fogja ajándékozni. Könnyezni való baromság. Az elhazudott létezés hülye fantazmagóriája. Reménykedni, ezek után, abban, hogy van embertől és személytől független történet és fejlődés, az Apokalipszis happy endben végződik. Csak úgy, a személy hozzájárulása és akarata és erőfeszítése és bevetése nélkül. Idiótának kell lenni, hogy az ember a tőle független változásban vagy pláne javulásban hinni tudjon, az olyan változásban, amelyben tevékeny része nincs. A jó és az egyre jobb világ nem a személytelen fejlődés eredménye, amelynek kellemes előnyeit, mint a napfürdőt, élvezni lehet. Az embertől független úgynevezett haladás rémeszményére az összes csibészek azonnal fülüket kezdték hegyezni. Hiszen összes gazságaidat most már nyugodtan űzheted tovább. A világ tőlünk függetlenül halad. Nincsen semmi baj. Hajrá! Éljen a haladás!
Istentől, embertől, szellemtől független valóság nincs. A világ javulása az én javító tevékenységemtől függ. Ezt sehogyse akarják tudomásul venni. Ezért van terror, ezért van technokrácia, hivatal és szcientifizmus, és ezért a katona saját apját lepuffantja. Ezért kell az Antikrisztusnak eljönnie. A világ megváltoztatását csak a magam megváltoztatása teszi lehetővé. A körülményeknek itt semmi szerepük nincs. Az emberek sötétségén a legjobb szándék is megtörik. Nem tértek észre. Ou metanoésan. A legerősebb módszerek sem használnak. Az Antikrisztusnak el kellett jönnie. Gegonen, mondja János. Megtörtént.
Törökbálintom még vagy fél órát beszélgetünk az autóban, amíg az eső nagyjából eláll, és futni kezdünk (Ervin tervezte meg az útvonalat, és csak utólag veszem észre, hogy szinte napra pontosan egy éve futottam erre). Inkább a beszélgetéseinkre figyelek, csak keveset fotózom, de ezúttal is igaznak bizonyul a mondás: „a kevesebb több”. Az ágak között beszűrődő napsugarak fényében párafürdőzünk; szántóföldön nyargaló őz látványában gyönyörködünk; csoportképet készítünk a faágra akasztott, kipeckelt telefonommal; végül egy nagy hajrázással érünk vissza az utunk kezdetéről már ismerős, esőcseppekkel cicomázott pipacsokhoz.
Tökéletesnek érzem ezt a futásomat is. Egyre inkább magamévá teszem, hogy „minden úgy jó, ahogy van”, és „semmi nem történik véletlenül”. Ami nyilván nem azt jelenti, hogy a tétlenséget tartanám üdvözítőnek, de például már régóta nem bosszant az eső, ami nélkül egészen más hangulatú futás lett volna a mai. Másképp tökéletes.
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?