Ervinhez megyek Százhalombattára, hogy megbeszéljük az őszi norvégiai és korzikai fotóstúráinkat, de előtte Törökbálinton találkozunk, hogy Korzika után ismét együtt futva éljük át a megismerés csodáját. Az autópályán egy gyönyörű szivárvány ível át, olyan, mintha alatta készülnék átgurulni – közben Hamvas Béla Silentiumát hallgatom

Milyen szánalmas és bárgyú reménykedés, hogy a világ megjavul, a válság szépen elmúlik és a történet (a személytelen izmus) csak úgy magától, tőlünk függetlenül az emberiséget a boldogsággal meg fogja ajándékozni. Könnyezni való baromság. Az elhazudott létezés hülye fantazmagóriája. Reménykedni, ezek után, abban, hogy van embertől és személytől független történet és fejlődés, az Apokalipszis happy endben végződik. Csak úgy, a személy hozzájárulása és akarata és erőfeszítése és bevetése nélkül. Idiótának kell lenni, hogy az ember a tőle független változásban vagy pláne javulásban hinni tudjon, az olyan változásban, amelyben tevékeny része nincs. A jó és az egyre jobb világ nem a személytelen fejlődés eredménye, amelynek kellemes előnyeit, mint a napfürdőt, élvezni lehet. Az embertől független úgynevezett haladás rémeszményére az összes csibészek azonnal fülüket kezdték hegyezni. Hiszen összes gazságaidat most már nyugodtan űzheted tovább. A világ tőlünk függetlenül halad. Nincsen semmi baj. Hajrá! Éljen a haladás!

Istentől, embertől, szellemtől független valóság nincs. A világ javulása az én javító tevékenységemtől függ. Ezt sehogyse akarják tudomásul venni. Ezért van terror, ezért van technokrácia, hivatal és szcientifizmus, és ezért a katona saját apját lepuffantja. Ezért kell az Antikrisztusnak eljönnie. A világ megváltoztatását csak a magam megváltoztatása teszi lehetővé. A körülményeknek itt semmi szerepük nincs. Az emberek sötétségén a legjobb szándék is megtörik. Nem tértek észre. Ou metanoésan. A legerősebb módszerek sem használnak. Az Antikrisztusnak el kellett jönnie. Gegonen, mondja János. Megtörtént.

Törökbálintom még vagy fél órát beszélgetünk az autóban, amíg az eső nagyjából eláll, és futni kezdünk (Ervin tervezte meg az útvonalat, és csak utólag veszem észre, hogy szinte napra pontosan egy éve futottam erre). Inkább a beszélgetéseinkre figyelek, csak keveset fotózom, de ezúttal is igaznak bizonyul a mondás: „a kevesebb több”. Az ágak között beszűrődő napsugarak fényében párafürdőzünk; szántóföldön nyargaló őz látványában gyönyörködünk; csoportképet készítünk a faágra akasztott, kipeckelt telefonommal; végül egy nagy hajrázással érünk vissza az utunk kezdetéről már ismerős, esőcseppekkel cicomázott pipacsokhoz.

2016-06-03-45741

2016-06-03-45742

2016-06-03-45743

2016-06-03-45744

2016-06-03-45748

2016-06-03-45751

2016-06-03-45752

2016-06-03-45753

2016-06-03-45756

2016-06-03-45758

2016-06-03-45759

2016-06-03-45761

2016-06-03-45762

2016-06-03-45764

2016-06-03-45765

Tökéletesnek érzem ezt a futásomat is. Egyre inkább magamévá teszem, hogy „minden úgy jó, ahogy van”, és „semmi nem történik véletlenül”. Ami nyilván nem azt jelenti, hogy a tétlenséget tartanám üdvözítőnek, de például már régóta nem bosszant az eső, ami nélkül egészen más hangulatú futás lett volna a mai. Másképp tökéletes.

Futográfus archívum

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s