364. futókalandom címszavakban: Hamvas Béla, létezés, László András, semmi, önmagam, világ, megismerés, Tisza, horgász, nyest, aranyfényű napkelte, harmat, pára, őzek, nyulak, madarak, földút, aszfalt, híd, kutyaidomítás, sorompó, villanypásztor, börtön, szomjúság, éhség, fáradtság, elnyúlás, elvárások, Simson, szalonna, hagyma, bor, tökéletesség-érzés.
A vécén ülve Hamvas Béla Gyümölcsóra című írását olvasom:
Amióta Tolsztoj naplóját olvastam, életem középpontjába a hiteles létezés megvalósítását helyeztem. Hogyan kell megvalósítani azt, hogy amit helyesen gondolok, be kell váltanom. Létemet effektívvé kell tennem. Amit eddig elértem, szánalmasan kevés. De nem engedek.
Az autentikus létezés nem a műben van. A műnek, akár írott, akár festett, akár komponált, akár más, hallatlan előnyét alkalmam volt sok éven át tapasztalni. Többféle meghatározással is kísérleteztem, és ezek egyike az volt, hogy a mű tanúskodás. Aki művet csinál, tanúskodik. Ahogy Böhme Henochról mondja, hogy des Reiches Mund, Isten országának szája. Tanúja. Az ember legyen annak a világnak tanúja, amely világban él. Ahol valóban él. Ott él és mellette tanúskodik. Bárhogyan is akarom, nem tudom másképpen mondani.
Az autóban László András előadását hallgatom a materializmusról (pontosabban annak ellentmondásairól). „Miért van egyáltalán valami? Miért nem sokkal inkább a semmi? Sokkal egyszerűbb lenne, ha nem lenne semmi. Világ se. Heidegger is azt mondja, hogy nem az a csoda, hogy valamely létező milyen, az a csoda, hogy van. Hogy egyáltalán van.” „…nem a világból kell megismerni az embert, hanem az emberből a világot. Ezt ki lehetne tágítani úgy, hogy én önmagamból az embert, és az emberből a világot.”
Előző hétvégén Algyőn a villanypásztorral lezárt turistaút jelölte ki útvonalam déli végét. Mivel déli irányban szeretném tovább követni a Tisza partvonalát, és nem tudom, meddig tart a lezárt „üzemi terület”, azt találtam ki, hogy Szegedről indulva észak felé futok, ameddig lehet (így oda-vissza 26,5 km adódott, de a villanypásztor ebből majd levág néhány kilométert – gondoltam).
A csónakos horgásszal megbeszélem, hogy nem lesz felismerhető a képen – bár az új telefonom képeinek felbontása és részletgazdagsága lenyűgöző, a hajnali derengésben inkább csak a pecás sziluettjét akarom láttatni. Épp csak elkezdek futni, mikor egy olyan állattal találkozom, amilyennel korábban szabadban még soha: egy nyest fut át előttem az úton.
Ha nem is ott ahol, de úgy ahogy abbahagytam, folytatom: napsütésben indulok, aminek általában nem szoktam örülni, szeretem, ha felhős az ég (pláne ilyen nyílt terepen), de most olyan mesés arany fényekkel festi be a tájat a Nap, hogy felteszem magamban a költői kérdést: mivel érdemeltem ki ezt a sok gyönyörűséget?
A hajnal arany napsugarai út szélén legelésző őzeket festenek elém. Megállok. A hozzám legközelebb álló őz engem figyel. Nem mozdulok, elfordul, elindulok, rám figyel, nem mozdulok, elfordul, elindulok, rám figyel, nem mozdulok…
Néhány nyúllal is találkozom, néha az út széléről felreppenő fácánok ijesztgetnek, és látok pár nagytestű ragadozómadarat is az égen.
A Csergő telepnél két kutya ugat a kerítés mögül, és az egyik valahogy át is rágja magát rajta. Mikor már néhány méterre megközelít, ráordítok: „ott maradsz!” – de a kívánt hatás elmarad; mire egy hatalmasat ugatok, erre visszamenekül a társához, aki mindvégig a kerítés mögül biztatta. Túlzott önbizalommal mondhatnám, hogy tudok kutyául.
Szürreális látvány a nagy zöld tájban hófehéren guruló busz, amint megáll egy őrház sorompójánál. Távolsági járatnak gondolván érthetetlen a történés, el is határozom, hogy visszafelé közelről is megnézem azt a sorompót a házzal.
Elfutok egészen az algyői villanypásztorig, és épp kellemesen elfáradtam, pedig a fele még hátravan.
Annál a bizonyos rejtélyes sorompónál egy roma társaság álldogál az út szélén, két autóval jöttek, ketten a fűben piknikeznek, mintha várnának malamire vagy valakire. Egy harmadik autó érkezik, egy rendőr száll ki belőle, akit a házból kilépő egyenruhás üdvözöl. Közelebb megyek, hogy el tudjam olvasni, mi van a címer köré írva: „Szegedi fegyház és börtön” – így már értem. Elfutok az értetlenül bámuló tekintetek között, vissza a gátra, majd tovább az autópálya felé, onnan már csak 6 km az autónkig. Így közel 20 kilométer után már nem csak szomjas, éhes is vagyok, de ruhán és cipőn kívül csak a szokásos felszerelés van nálam: slusszkulcs és telefon.
Mennyire jó lenne lefeküdni, és csak úgy elnyúlni a földúton! Majd jön a felismerés: hiszen megtehetem, semmi nem egyszerűbb ennél! Már-már nevetségesen banális, mégis – és ebbe csak később gondolok bele – az úgymond hétköznapi életben is hányszor előfordul hasonló: kapásból elhessegetem a gondolatot, mert á, azt úgyse lehet, mit szólnak majd az emberek, jaj, nem felel meg a társadalmi elvárásoknak, az ügyfélnek, a boltosnak, a barátnak, a rokonnak, a családnak, magamnak. Vagy magamnak mégis? És mi van, ha másoknak is? És mi van, ha másoknak nem? Kell-e mindig minden(ki)nek megfelelni?
Tisza nincs horgász nélkül, és horgász nincs Simson nélkül – tehát Tisza sincs Simson nélkül. No meg kacsák nélkül.
Megint véletlenül kétszer is leállítottam a Stravát – be van állítva a képernyő automatikus elsötétítése 15 másodperc tétlenség után, gondolom, ilyenkor, a sötét képernyőn szinte láthatatlanul megbújó stop gombra bökök néha akaratlanul. Szóval pár száz méter kimaradt a rögzítésből, nagyjából 26,5 km lett a vége, ami eddigi leghosszabb futásom. Persze soha nem a mennyiség a lényeg, de ettől még jóleső érzés elkönyvelni az új rekordot. Nagyon elfáradtam.
Autóval egy óra az út anyósom házáig, remélem, maradt még abból az erdélyi szalonnából, amit hat napja kóstoltam meg futás után. Szerencsére Katimama gondolatolvasó, mire hazaérek, már ki is készítette, hagymával együtt, nekem csak fel kell szeletelnem. A hagymát kicsit megsózóm, vágok mellé két szelet kenyeret, és készítek hozzá egy kis borszörpöt (sajnos csak édes vörösbor van itthon, ezt hígítom háromszor annyi vízzel). Számba veszem az első falat füstölt szalonnát, és hozzá egy darab hagymát, ráharapok – micsoda ízharmónia árad szét az ízlelőbimbóimon át az agyamba; aztán jöhet a kenyér is, az egészet jól összerágom, és leöblítem a boros vízzel. Hátradőlök a székben, és elkezdem nézegetni futókalandom fotóit a telefonomon. Tökéletesség-érzés…
A fotókat Sony Xperia X Performance telefonnal készítettem, és Adobe Photoshop Lightroommal konzerváltam (lapozható galéria a bejegyzés végén).
Vélemény, hozzászólás?