363. futó kalandom címszavakban: dagadt lábujj, új telefon, Orosháza, kakaskukorékolás, Hamvas Béla, jázmin és olaj, László András, felfelé élni, Tisza, szúnyogok, futás újra felfedezése, Nap vöröslő korongja, őzek, nyulak, virágok, villanypóznák, sínek, 47-es út, cigarettát sodró néni, fény felé vonzódás, üzemi terület, rozsdás vasúti híd, anyacsavar, 23 megapixel, folyópart, horgászok, bolyongás az ártéri erdőben, szimbolikus tanítás, aszfalt, napsütés, bicikli, motor, csónakok, félmaraton, feloldódás, emelkedés.

Több mint két év terepfutás után egy kezem ujjain meg tudom számolni, hányszor estem el (konkrétan kettőre emlékszem), szóval talpon maradásban nagyon jó vagyok – de ennek néha ára van. Július utolsó csütörtökén esős időben, papucsban gyalogoltam hazafelé, mikor megcsúsztam, és a jobb nagylábujjam teljesen magam alá gyűrve hárítottam a taknyolást. Ezek után ordítani tudtam volna a fájdalomtól, ami viszont gyorsan múlott, úgyhogy bicegve hazasétáltam. Másnapra még a negyedik lábujjszomszédnak is jutott a duzzanatból, és a lábfejem belső felén fél arasznyi, lila-vörös színátmenetes Nike embléma jelezte, hogy arra a hétvégére a (nem)futás kipipálva. Persze semmi nincs véletlenül, a történteknek annyiból örültem, hogy legközelebb már az új futótársamat tesztelhetem a Sony Mobile jóvoltából: egy Xperia X Performance volt éppen úton felém, ami augusztus harmadik napjától már nem csak telefonom, de szinte állandóan velem levő fényképezőgépem is.

Orosházán vagyunk anyósomnál, négy óra van, a kakas már kukorékol, itt az ideje felkelni, és mielőtt elmegyek, nehogy elfelejtsem békésen szundikáló lányomat a helyemre fektetni, feleségem mellé, ahogy megbeszéltük – ez jár a fejemben, amíg rászedem magam, hogy függőleges helyzetbe állítva testemet az álomból a valóságnak nevezett illúziók világába lépjek. Vécézés közben szellemi táplálékként Hamvas Béla lélekemelő gondolatait fogyasztom a Jázmin és olaj című írásából:

Gyermekkoromtól az egész évet szerettem volna egyszer úgy eltölteni, hogy a természet mozgásából, a rügyezéstől a lombhullásig, egyetlen mozdulatot se mulasszak el. Amit láttam, a csupasz ág és mire újra odanéztem, a bimbó kifakadt, mire megint, már nagy volt a levél és rajta a gyümölcs. Szerettem volna fákat és ágakat, növényeket és domboldalakat mindennap, sőt reggel, délben, este megnézni, a rügyek fakadását, a legelső zöld csíkot, ahogy a bimbó nyílik, fakad, a szirom lehull, egész addig, amíg a gyümölcs megérett, a levél lassan megsötétedik, aztán októberben vörösödik, sárgul, dohánybarna lesz és lehull.

(…)

Mit nevezek csodának? Ha a természetfölötti a természetet felülről és belülről áttöri. Ha a transzcendens a szükségszerűség világába betör. Nem tudom, hogy a határon túl mi történik. Észfölötti. Érteni nem, csak átélni lehet. A csoda-atmoszféra. A határon túl az enyémnél mérhetetlenül erősebb létezés. Én csak azt látom, hogy a szükségen valami átsugárzik és ez a legtöbb, amit még el tudok viselni. A logikát nem látom, ezért hívom csodának, mintha kivétel lenne, vagy véletlen. De tudom, hogy a magasabb, a nálam erősebb létezésnek, a csodának is van logikája. S ez a logika, ha megérint, önkívületbe esem, esetleg énekelek, vagy látomásom van, költeményt írok, vagy réten táncolni kezdek a rezgőfüvek között. Mert a mítosz és a zene a csodát a legjobban érti. Alles stehet im Wunder. A csoda a logika és a mágia együtt, egyetlen pillanatban és elválaszthatatlanul. Értelem és vízió. Láthatatlan és alak, szellem és test. Elválasztva, vagy, ami ugyanaz, egyesítve. A lélekben. Szétbontva, vagy, ami ugyanaz, összeolvasztva. A csoda pillanata az, hogy valami megtelik és túlárad és kicsordul. Megvalósul. Ahogy a jázmin és az olaj megtelik szépséggel és önkívülettel és az ágak csúcsán kicsurog. Ez a virág. Ez az illat.

2016-08-07-46663

Fél ötkor indulok Hódmezővásárhely felé, hogy napkeltére a kiszemelt starthelyre érjek. Az autóban László András előadását hallgatom (A felfelé élni elve – Sursum Vivere). Bő két hét telt el legutóbbi mesés Mecsek béli futó kalandom óta, és most onnan folytatom, ahol télen abbahagytam: akkor Mártélyról futottam Hódmezővásárhelyig, most pedig a Tisza folyását követve haladok tovább délnek.

Már a nyújtásnál szívják a véremet a szúnyogok, és nem jut eszembe, hogy az autóban kétféle szúnyogriasztó közül is választhatnék magamnak parfümöt. Mikor futni kezdek, eszembe jut az élmény, amikor lányomnak köszönhetően felfedeztem, hogy futni jó – most újra átélem! Visszanézek a távolodó autónkra, és arra gondolok, vajon mennyire más emberként térek majd ide vissza 3-4 óra múlva? Leírhatatlanul izgalmas mindig más helyen futni, bele az ismeretlenbe, újra és újra átélve a megismerés csodáját legalább 200 hónapon át.

2016-08-07-46665

A Nap vöröslő korongja a horizont fölé emelkedik, majd eltűnik a felhőtakaró mögött. Ez épp kedvemre való cselekedet: örülök, hogy láthattam őkelmét felkelni – így, Föld ágyából előbújva, frissen és mosdatlanul a legszebb –, de nem hiányzik sugarainak melege, nélkülük is izzadok. A mindig gyönyörű hajnal fényeiben egy őz és egy nyúl szökken át a mezőn – ha mindez egy festmény volna, talán giccsesnek tartanám, de a jelenet részének lenni egészen felemelő.

2016-08-07-46668

2016-08-07-46669

2016-08-07-46670

2016-08-07-46672

2016-08-07-46673

Sűrűn megállítanak az útszéli virágok is: „rólam is készíts egy fotót” – kérlelnek kedvesen, én legalábbis így hallom, és teljesítem kívánságukat. Közben folyamatosan szívják véremet a szúnyogok. A fotókat a csípések számával mérem: a gyorsan elkészülők megvannak egy-két csípésből, a hosszan állítgatós futográfiák öt-hat csípésesek.

2016-08-07-46675

2016-08-07-46676

2016-08-07-46678

Hatalmas villanypóznák sercegve, pattogva adják át egymásnak az energiát fölöttem átnyúló vezeték-karjaikkal.

2016-08-07-46679

2016-08-07-46680

2016-08-07-46682

2016-08-07-46683

Átfutok a síneken…

2016-08-07-46684

2016-08-07-46685

…keresztül a 47-es úton…

2016-08-07-46686

2016-08-07-46687

…és lefutok végre a folyópartra – ma először találkozom a Tiszával. Egy néni cigarettákat sodor ráérősen, miközben (feltehetően) férje a parton horgászik.

2016-08-07-46688

2016-08-07-46689

2016-08-07-46690

Visszatérek az aszfaltútra, és csak most veszem észre, hogy mindig a „fényes oldalon” futok, állandóan balra, a napkelte irányába, a fény felé fordulok – a gát jobb oldalán levő sötét ártéri erdő felé alig-alig fordítom tekintetem. Akárcsak a létezésben: a világos, a fény, ami vonz, a tudás, a megismerés, a fent.

2016-08-07-46692

2016-08-07-46693

2016-08-07-46694

2016-08-07-46695

És itt a vége: „STOP! FIGYELEM!!! ÜZEMI TERÜLET BELÉPNI TILOS! VIGYÁZZ! VILLANYPÁSZTOR” – igaz, hogy a turistaút folytatódik a villanypásztoron túl is, de nem bánom, 10 kilométernél tartok, legalább ennyi hátravan még visszafelé is.

2016-08-07-46696

2016-08-07-46697

2016-08-07-46699

Hatalmas, ember alkotta rozsdás fémszerkezet a természet zöld fái között: egy vasúti híd vezet át a folyó fölött. Az örökkévalóság múlandósága, a múlandóság örökkévalósága – az ilyen témák mindig fotózásra ihletnek. És kíváncsi vagyok az új telefonom kamerájának részletgazdagságára is: hogy mutat egy óriási rozsdás csavar 23 megapixelen?

2016-08-07-46700

2016-08-07-46702

2016-08-07-46703

2016-08-07-46706

Még odafelé elhatároztam, hogy visszafelé a sínek mellett lefutok a partra. Itt horgászokkal találkozom, akik szó szerint értelmezik a kérdésemet: megy tovább is ez az út a part mentén? Mondják, hogy igen, és én hallgatva szavukra, nem megyek vissza a gátra, vízközelben futok tovább – de fél kilométer után egyre sűrűbb lesz a növényzet, és hamarosan már nyoma sincs semmiféle útnak.

2016-08-07-46708

2016-08-07-46710

Nincs kedvem visszafordulni, inkább belevetem magam az ismeretlenbe, hogy egy szimbólum formájában újra átéljem a tanítást. Áthatolhatatlanul sűrűnek látszó növényzet vesz körül: fák, csalánok, bokrok, ágakból, gallyakból álló hordalék dombok. De miután teszek egy lépést, mindig adódik a következő lehetősége. Tehát a tanítás: menj, amerre az utad vezet, ne foglalkozz vele, ha nem látod a célt, ha lehetetlennek is tűnik elérned, mindig csak a következő lépésre figyelj. Pókhálók ragadnak rám, csípnek a szúnyogok, a csalánok, néhol négykézláb kúszok, míg 700 méter után visszaérek a gátra.

2016-08-07-46711

2016-08-07-46714

2016-08-07-46717

2016-08-07-46718

2016-08-07-46719

Tartottam tőle, hogy gond lesz a kicsit még dagadt nagylábujjammal, de csak a térdem fájlalja kissé ezt a sok aszfaltot. Az útszéli virágok pedig kitartóan szurkolnak, az utolsó néhány kilométeren már napsütötte-tarkán. Hálából újabb portrékat készítek róluk.

2016-08-07-46724

2016-08-07-46725

2016-08-07-46728

Teszek még egy kitérőt a Tiszához, ahol egy Simson és három partra kötött csónak követeli, hogy fényképezzem őket.

2016-08-07-46730

2016-08-07-46731

2016-08-07-46732

A Stravát véletlenül kétszer is leállítottam, így bő két kilométer rögzítése kimaradt – valahol félmaratonnyi távolság közelében tarthatok, mikor visszaérek az autóhoz. Szeretem ezt a pillanatot: feloldódom a fáradtságban, és emelkedetten élvezem, hogy ismét kicsit több lettem (néhány tucat szúnyogcsípéssel is).

A fotókat Sony Xperia X Performance telefonnal készítettem, és Adobe Photoshop Lightroommal konzerváltam (lapozható galéria a bejegyzés végén).

200×200 km projekt
Futográfus archívum

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s