Rendhagyó futás lesz a mai, a Nap már hamarosan delel, mikor elindulok a Jászai tér környékéről a Keleti pályaudvarra, hogy ott felszálljak a Pécsre tartó vonatra. Természetesen gyalog megyek az állomásra, hiszen a futás már régen összezsugorította a világot, és megtanított rá, hogy 4 kilométer egyáltalán nem nagy távolság – háromnegyed óra múlva oda is érek. Közben elfogyott egy doboz sör, amit még otthonról, a mélyhűtőből hoztam magammal – jól esett ebben a melegben.
A vagonban bontok egy másikat – nálam ez valahogy összenőtt: a vonaton sörözni kell. Közben Virág László előadását hallgatom a nőiségről, a nő útjáról, a nőről mint szimbólumról (nem tudom belinkelni, mert nem találom, pedig valahonnan a Last Exit oldaláról töltöttem le). A vonaton is meleg van, és nem lehet ám lehúzni az ablakot, mert ezek már modern, alig pár évtizedes szerelvények, melyekben légkondicionáló berendezés üzemel. Álmos vagyok, de nem alszom el, viszont időnként észreveszem, hogy elveszítem Virág László néhol egyébként is nehezen követhető gondolat-gombolyagjának fonalát. És nem álmodom: alig három óra alatt megérkezem Pécsre.
Egy útba eső boltba betérve veszek fél liter ásványvizet, szükségem van folyadékra. Két óra múlva már futni fogok az erdőben – de egyelőre még az aszfalt hőpárájában sétálok apukámhoz, aki kolbászos krumplis tésztával és tejfölös uborkasalátával vár. Ezt nem tudom kihagyni, farkaséhes vagyok! Tele hassal nem jó futni, ezért azt találom ki, hogy a 3 kilométerre levő erdőig sétálni fogok – és mivel e tervem felől semmi kétségem, könnyen realizálom (gondolat + hit > megvalósítás). :-)
18:36-kor kezdek el futni; az orfűi malom a tervezett útvonallal nagyjából 13,5 kilométerre van – úgy számolom, hogy a 20:30-as napnyugtára (a futografálásaimat is beleszámítva) kényelmesen célba érek. Utam elején semmi meglepetéssel nem szolgál az erdő, évtizedek óta ismerem ezeket az utakat, a hatalmas, kócos gyökerű fákat, az Éger-völgyi tavat, és a belé csordogáló patakot. Próbálom idegen szemmel nézni őket, mint aki most jár itt először: na, Zsolti, valami fotótéma? De nem megy, nem találok „semmit”.
Aztán meglátom a mohapamacsokat, és hosszú percekre lecserélem a futót a fotósra. Eszembe jutnak Virág László szavai azokról a nőkről, akik férfiak társaságában kacérakká válnak. Ez a Mecsek nevű hölgy a moháival kacérkodik velem. Nem érdekel, hogy az eddig is folyamatosan a fejem körül zümmögő bogarak szó szerint a szemembe másznak, és csípnek a szúnyogok, ezeket a lélekvidámító, puha mohafoltokat magammal kell vinnem. Pontosabban próbálok úgy tenni, mintha nem érdekelnének a folyamatosan a fejem körül zümmögő bogarak, de elszakad a cérna, és mikor már a szemgolyómhoz ér az egyik, egy pislantással csapdába ejtem, aztán mikor az ujjammal szétnyomva törékeny testét, egy utolsó halk pukkanással adja meg magát végleg, kéjes elégtételt érzek. Nem tetszik a hozzáállásom, de vállalom, most ez is én vagyok (ki az az én? – de ezt most inkább hagyjuk, maradjunk a fotózásnál).
Az éger-völgyi forrásokra nagy táblákat raktak: „NEM IVÓVÍZ” – de erre most nincs ráírva tiltás: a Farkas forrásnál állok, és kortyolom a hűs, frissítő nedvességét. Aztán a Négybarát forrásnál teszem ugyan ezt, és elhatározom, hogy eztán minden forrást megkóstolok, és lefényképezek.
És egyszer csak jön, ahogy mindig, az ölelni való fa, és odamegyek, és átkarolom, és az arcomat a törzséhez simítom. És megszűnik a zümmögés! Felnézek, és minden mozdulatlan – egyetlen levél sem rezdül! Mintha megállt volna az idő (mi az az idő? – de ezt most inkább hagyjuk, maradjunk a futásnál).
Gyorsan jő a szürkület. Mintha gyorsabban jönne a sötét, mint ahogy a pirkadat hozza a világost. Még csak most nyugszik a Nap, de már nem csak fotózáshoz, futáshoz is kevés a fény – és hátravan még 4 kilométer. Ebben nincs rutinom, napkeltéhez vagyok szokva, kérem.
Közben a bogarak zümmögését leváltotta a tücskök ciripelése. Szó szerint alig látok valamit, de azért még próbálok fotózni, megörökíteni valamit abból az élményből, melyben részem van. Íme tíz másodpercnyi futásom fénylenyomata:
Kiérek az országútra, lövök még egy „szépszíneset”, kicsit gondolkodom, hogy kerüljek-e a jobban látható aszfalton, de inkább bele vetem magam a vaksötét erdőbe. Kutyák ugatnak egészen közelről, de nem látom őket, ahogyan szinte semmi mást sem látok, aztán elfogy az erdő, utcalámpafényben fürdő aszfaltúton lépkedek, aranyos kis házak között, és már kezdek beletörődni, hogy „soha” nem érek célba, mikor megpillantom a teraszon édes kis családom, akik vacsorával várnak (21:06).
Miközben a cipőm egy további bütyökkel lett szegényebb, én egy csodás élménnyel gazdagodtam!
Technikai kitérő: a Strava mostantól végre jól látható vastagságú vonallal jelöli a térképen a tervezett útvonalat (korábban ez egy hajszálvékony narancssárga vonal volt). És milyen színnel? Kékkel – miközben kék a már megtett út is (oké, egyértelműen megkülönböztethető), és persze kékek a folyók, patakok, vizek! Pedig annyi gyönyörű szín van – pl. Strava-narancssárga… De sebaj, ez így is egyértelmű és határozott előrelépés, hurrá!
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?