365. futókalandom címszavakban: Balaton, köd, rét, kilátó, táj, árnyék, Hold, Nap, napsütés, felelősség, ivóvíz, harmat, pókháló, őz közelről, fenyves, szűk ösvény, kőbánya, földöntúli hangulat, teremtés, kezdet, egymagam, önmagam.
Szellemi útravalóimat ezúttal is Hamvas Bélának és László Andrásnak köszönhetem – előbbi írását vécézés közben olvasom, utóbbi előadását pedig már az autóban ülve hallgatom.
„Elveted a tettet, kinő belőle a magatartás. Elveted a magatartást, kinő belőle a jellem. Elveted a jellemet, kinő belőle a sors.” Nemcsak az egyes ember sorsa. Az egész emberiségé. De a régiek tudták azt is, hogy még mielőtt a tett volt, van valami más, annál mélyebb, sokkal mélyebb. Ez a kép, a gondolat, ez az idea. A régieknek tudomásuk volt arról, hogy ezeknek a képeknek, vagy gondolatoknak leírhatatlan hatalmuk van. A kerek földön a legnagyobb hatalom az idea s ezért a legnagyobb valóság a kép. Ma azt hiszik, hogy a hatalom a revolvergolyó. S ezek szerint az egyetlen valóság. A régiek tudták, hogy a revolvergolyót megelőzi az embernek önmagáról alkotott, látott képe. A gyilkos előbb van, mint a revolver. A pisztolyt az ember süti el, mégpedig az idea, a kép és a gondolat mágikus érintésére. A kép kitágít és leszűkít és lehangol és felbuzdít és megőrjít és búskomorrá tesz. A régiek a képeknek az emberre tett hatásával tudatosan foglalkoztak. Ezért tudták, hogy a kép az embert az emberiségről leszakíthatja és kígyóvá varázsolhatja, mint Odysseus társait Kirké bűbája disznókká varázsolta. Tudták, hogy a kép az emberiségről egész népeket szakíthat le és örömtelenül nyüzsgő hangyabollyá teheti. A kép jelzi azt, hogy az ember önmagában milyen erőket táplál, hova és merre koncentrál, milyen hőfokon, azt, hogy mi a vágya, mitől fél, mit kíván, merre megy, mit titkol és mivel kérkedik.
(Hamvas Béla: Titkos jegyzőkönyv)
Balatonfenyvesen vagyunk, barátaink nyaralójától sűrű ködben indulok Gyenesdiás felé, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park egy délnyugati darabkájának felfedezésére.
„(…) a modern ember beavathatatlan. (…) A modernen nem azt értjük, hogy van-e villanyvilágítás vagy nem, nem azt értjük, hogy van-e mobiltelefonja vagy nem; a modernitás azt jelenti, hogy az ég helyett a föld felé nézni. Míg az antimodernitás, hogy ismét az ég felé nézzek, hogy ne a megvilágított felé tekintsek, hanem a fény forrása felé, ne a periféria felé, hanem a középponti lényeg felé. Ez mindig összefügg azzal, hogy (…) önmagam felé. A lét középpontja bennem van. Lényem mélyén van. Tehát mindig efelé kell fordulni, mindig önmagamban keresni, és önmagamban megtalálni azt, ami a tudati világ középpontja, és a lét középpontja. Nincs más lét, csak tudati lét, csak tudatban lévő lét van.” – és miközben László András előadásából e mondatok elhangzanak, kitisztul az ég, az autóba bevilágít a Nap.
Pár perccel napkelte után, 6 órakor kezdek el futni, és alig fényképezek.
Sokadszorra is megfogalmazódik bennem a kérdés: lehet, hogy ezúttal semmilyen emlékezetes, futográfiailag említésre érdemes élményben nem lesz részem?
A Festetics kilátó tetejére érve máris alaptalanná válik „aggodalmam” – a hegy mögül felbukkanó Nappal szemezve csodálom a táj sokféleségét: a még árnyékos erdőt, hátterében a köddel takart területeket, és a napsütötte holdas eget.
A kilátó lábánál felirat figyelmeztet: „A kilátó csak saját felelősségre látogatható!”. Eszembe jut Puszta Csaba tanulságos 4D Szabadegyetemi tréningje, melyet a felelősségvállalás gondolatával indítottunk: életem minden egyes dolgáért csakis én vagyok a felelős. Ha esetleg látszólag nem így van, akkor is én teremtettem meg azt a bizonyos helyzetet. Köszönöm a Bakonyerdő Zrt-nek, hogy gyakorolhatom a teljes felelősségvállalást magamért.
Megszomjazom, és elsőre el se hiszem, a Nagymező csapja fölé az van írva: IVÓVÍZ (az ilyen feliratok leginkább tagadószóval szoktak kezdődni).
Ekkora pillangót még soha nem fotóztam:
Egy őz szalad át az úton, előttem 15 méterre – még felfogni sincs időm, nemhogy fotózni, mire a négylábúnak már nyoma sincs.
Új telefonom kamerájából néha hiányzik a manuális fókusz, de szerencsére az autofókusz többnyire jól dolgozik, itt például kapásból értette, hogy a pókhálón levő harmatcseppeket szeretném hazavinni, és nem a zöld leveles hátteret:
Felülről már többször megcsodáltam, és most itt vagyok lent, az egykori kőbányában. Szürreális, földöntúli hangulat ölel körül, egyre inkább körbevesznek a kőbányára telepedő felhő vízcseppjei. Misztikus, leírhatatlan élmény. Teremtés, kezdet, egymagam, önmagam… Köszönöm!
A fotókat Sony Xperia X Performance telefonnal készítettem, és Adobe Photoshop Lightroommal konzerváltam (lapozható galéria a bejegyzés végén).
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?