Szellemi útravalóm:
Az elemek élete mindig az égés egy fajtája. Van szél, különösen a tengeren, amelyik nem fúj valahonnan valahová, nem folytonos, tehát nem olyan, mintha tehetetlenül zuhanna valahonnan lefelé. A tengeri szél ritmikus, lebegtet – mintha a levegő meggyulladt volna. A szél nem áramlás, nem fújás, hanem lobogás. Egészen tűzszerű – lángszerű –, mint a lángnyelv, lobog és nyaldos. Forró ölelésekben van meg ez a tűzszerű, lángoló nyaldosás, a lénynek, az elemnek ez az önmagából való kicsapása. Ez a szél, a láng, az ölelés azonossága, és azonossága mindannak, ami nem tehetetlenül zuhan és ömlik, hanem ritmikusan él, lángol, körülölel, lángjával körülnyaldossa a másik elemet – ez a sötét lobogás van meg az éjszakában –, ez a lángolás van meg a tengerben, amikor hullámaival nyaldossa a partot. És amikor a tengeren ilyen lobogó szél támad, a víz, amelyik azelőtt palaszürke csendben terült el, szintén felgyúl – kékebbé és mind kékebbé válik, ahogy a lobogó szél meggyújtja, és a kék és bíbor minden árnyalatában elkezd tündökölni. Meggyulladnak tőle a fák és kövek, és a szél lobogása magával ragadja az egész tájat.
Hamvas Béla
Mindig lenyűgöz a tavasz, ahogy rügyeivel zöld lángba borítja a tájat!
Orromat az odvas keltike mézes illatfelhői kényeztetik…
Első áprilisi futókalandom során vadakkal is találkoztam: előbb egy őz botorkált át előttem az aszfaltúton (mintha sérült lett volna – de lehet, hogy csak a kemény úton mozgott ilyen sután); majd az erdőben egy szarvascsordával volt szerencsém együtt szaladni – jó néhány méter szintkülönbséggel alattuk (később, miután felfelé vettem az irányt, még éreztem az illatukat)…
A fotókat OnePlus 3 telefonnal készítettem, és Adobe Photoshop Lightroommal konzerváltam (lapozható galéria a bejegyzés végén).
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?